Esze Tamás, a talpasok vezére

- Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei népmondák nyomán -

Tarpán, a falu Kandia nevű részében lakott Esze Tamás, Rákóczi jobbágya. Hogy a családja sorsán könnyítsen, sót vásárolt, ökrös szekéren fuvarozta mindenfelé, azzal kereskedett. Ahogy az országot járta, mindenütt csak nyomorúságot látott, panaszt hallott: a föld népe nem élhetett az idegen zsoldosok rablásai, a tisztviselők dézsmálásai miatt.

Egyszer a sóhivatalnokok belékötüttek, el akarták kobozni tőle a sót, amit drága pénzen vásárolt. Megharagszik Esze Tamás, közéjük vág, hát a sóhivatalnokok csak úgy ugráltak ki az ablakon előle.

Most már látta Esze Tamás, hogy itt csak ököllel lehet igaz­ságot tenni. No, ha úgy, hát úgy. Amikor az urak nem akartak a tarpai népnek legelőt adni, felment a községházára, és követelni kezdte. Hiszen követelhette, mégsem adták meg. No, ha nem: Esze Tamás az urak nyáját a legelőről elkergette, a népét meg odahajtotta. Ezt már a pandúrok nem tűrhették: el akarták fogni.

Ekkor Esze Tamás elbujdosott hazulról, a beregi erdőbe ment; sokan éltek már ott, akiket a katonák üldöztek. A bujdosók összebeszéltek, küldöttséget indítottak Rákóczi­hoz Lengyelországba, és arra kérték, szabadítsa fel a magyar jobbágyságot, bontsa ki a szabadság zászlóját.

Amikor Rákóczi megérkezett Lengyelországból, Esze Tamás ott várta csapatával a határszélen. Rákóczi akkor szép beszédet mondott, dicsérte a tarpai job­bágyokat, akik mellette fegyvert kötöttek, és Esze Tamást ki­nevezte ezredesnek. Gyalogosezredet bízott rá, ezért nevezték Esze Tamást a talpasok vezérének.

Sok csatában vitézkedett Esze Tamás, bátran harcoltak a tal­pasok, amíg ő vezette a sereget. De az úri tiszteknek sehogy se tetszett a jobbágyból lett ezredes: a harcon magára hagyták, az ezredétől minden felszerelést megvontak, sőt a jobbágy katonákat visszakövetelték tőle, mert kellett a munkáskéz a földesúri bir­tokon. Ebben nem engedett a nemesség, hiába adott Rákóczi Ferenc jó példát! Hiába szabadította fel a maga jobbágyait, ma­gát Esze Tamást is, az urak egyre azt követelték, hogy a jobbágy térjen vissza a kasza, a kapa mellé, vagy ha vissza nem tér, ak­kor dolgozzon helyette a család.

„Az ország főrendei nem akarják a haza szolgálatában való munkálkodását a jobbágynak, hanem kinek-kinek csak a job­bágyfogdosásra van gondja."

Amikor Esze Tamás a sereggel Nyitrán táborozott, egy vasár­napon a kurucok istentiszteletre mentek. De nem együtt mentek, hanem a katolikusok is, a reformátusok is a maguk templo­mába. Istentisztelet után a két csapat egymással összeszólalkozott: olyan vitatkozás támadt, hogy csak úgy zúgott, zengett a környék. A vitából verekedés, aztán lövöldözés támadt.

Meghallja ezt Esze Tamás, fut ki a sátrából, kezdi a verekedő­ket szidni, taszigálja, szétlökdösi őket.

Sírva szedték össze a holtakat a kurucok, de még akkor sír­tak igazán, amikor Esze Tamás holttestét megtalálták.

Közös sírt ástak, azt kővel megjelölték, s mikor mindent el­rendeztek, a talpasok ezt mondták:

- Bár mi mind meghaltunk volna, csak az ezredes úr maradt volna élve!