...négyőnk közül engem szeretett a legjobban. Hogy honnan tudom? Mindig ezt mondta, bár érezni különösebben nem éreztem, velem se volt kegyesebb mint a testvéreimmel.
A családunk úgy döntött, hogy "bezárkózunk", amennyire lehet. A gyermekeinkkel, unokáinkkal telefon, internet segítségével állandó a kapcsolat. Mindketten idősek, betegek vagyunk. Jobb az elővigyázatosság.
Ülök az ablak mellett a konyhában, gyönyörködök a hóesésben.
Az emberek lázasan készülődnek az ünnepre, a nagytakarításon már túl vannak, ünnepi díszbe öltöztetik az otthonaikat, előszedik a legdrágább legféltettebb étkészleteiket, össze írják a várható vendégnévsort, (szülő, gyermek, testvér, rokon, barát) az ünnepi menükhöz (étel- ital) a bevásárló listát, esetleg az ajándékoknak szánt ötleteiket is, és elindul az őrület.
A vén Bogácsi elsőrendű kint élő halász és alkalmi rapsic volt. Mivel alkalom adódott bőven, gyakran tévedt át a törvény szerinti tilosba.
Belépett a kapun, két fegyveres kíséretével a végrehajtó. Az idős ember elébe indult, hogy üdvözölje. „Csak hízelgés nélkül paraszt. Hol a beszolgáltatandó gabona?” tette fel a kérdést a végrehajtó durva rideg barátságtalan hangon...
1994-ben még volt a vásárosnaményi kórházban szülészet is, én pedig ikerterhességgel terhességi toxémia miatt az utolsó hat hónapot a kórházba töltöttem.
A magyar szívet leginkább megdobogtató költemény Kölcsey Ferenc nemzeti fohásza, a Himnusz, amelyet távol a zajos világtól, egy eldugott kis faluban, Szatmárcsekén írt 1823. január 22-én.
Édesanyám elbeszélése alapján... Élt régen a falujukban egy valaha úri családból származott elszegényedett magányos vén lány, Lidike. Annak ellenére, hogy csak egy egyszerű kis házban szegényesen ócska bútorok között élt, még az ablak karikájából is hiányzott egy üveg, kikérte magának a kisasszony megszólítást.
A medve táncoltatók, és másik vándor cigányok. Úgy nevezték őket, sőt ők maguk is, „ vándor cigányok.” Volt olyan, hogy egy család, de legtöbbször több családból álló csoportokban érkeztek.
