Rekviem Vámosatyáért és a Beregi-Tiszahátért

A szorgalmas beregi emberek vigasza eddig is az erdőkkel, ligetekkel, patakokkal, legelőkkel tarkított táj volt. Ahol kora tavasztól késő őszig mindenütt madárdal zengett. Tehették is, mert ugyan szegényes, de háborítatlan békesség uralta a vidéket. 

Szörnyű idő, szörnyű a hír, Tarpán átszakadt a gát, majd Vámosatyát és Gelénest is elárasztják a Tisza haragos vizével. A két községből az emberek nem elmenekültek, kitelepítettek lettek. Tették ezt ők összeszorított fogakkal, fegyelmezetten a nők is, pedig " csak férfi szemben szégyen a könny". S azóta csönd. Minden hallgat, még a szél is déli, nem északkeleti, de jobb is, nem hallom a sajgó lelkeket, a síró őzeket. A harangok is elnémultak.

Különösen számomra a vámosatyai harang némasága fáj, Vámosatya ugyanis a szülőfalum. Haldoklik? Meghalt már a falu? Egyetlen hír sincs, egyetlen légifelvétel sem készült róla. Csupán egy elejtett szó, egy sejtés: " ....vannak árvizek, ahol a több településért fel kell áldozni falvakat. Ez évben felépül mindenkinek a háza, de nem biztos, hogy oda, ahol volt." És jönnek az újabb kérdések: Vihar előtti csönd ez? Vagy valami még súlyosabb csapásnak az előjele? Nagy a bizonytalanság, sebeket ejtett a Tisza Beregen. De nem gyógyul immár ötödik napja. Vagy nagyon fájón gyógyul. Begyógyul-e egyáltalán? A rossz hír - még ha kíméletlenül is közlik - elviselhetőbb, mint a bizonytalanság.

Nem hamis illúziókra vágyom, csak egy pici reményre. A reményre: talán mégis lesz élet ott, ahol évszázadok óta - bármi történt is - volt élet. A Dédai-csatorna és a Csaronda pedig viszi tovább a Latorca, valamint a Tisza haragos, szennyes vizét. Ezekben a gondolatokban az a keserűség, aggódás szólal meg, melyet néhány nap óta élek át, amióta a " hihetetlen" megtörtént. Sóhaj ez, nehéz sóhaj a Beregért, a falumért. Szülőfalumról, gyermekkorom, ifjúságom "Tündérszigetéről" (Móricztól kölcsönözve) lévén szó, szíven ütött a hír, a 41-es utat átvágják, hogy a Tisza vize a beregi tájvédelmi területen kiegyenlítődjék. Hiszen ott a Csaronda - reménykedtem én -, az majd elviszi a fölösleges vizet szépen, csendesen. Cselekedni kellett azonban, így megszületett a döntés.

Azóta csak tolulnak az emlékek a fejemben. Mi lesz az egykori híres ácsfaluból, ahonnan még Szilágy megyébe is szállították a fa harangtornyot? Ahol kiváló minőségű tölgyfát adott az itteni erdő? Ahol még most is büszkélkedik a templom mellett a Vámosatyán készült, tehát a helybeli mesterek faragta négy fiatornyos fa harangtorony ( a XVIII. századból való). Ezek a mesterek valamikor guzsalyt, hombárokat, kútágasokat készítettek eladásra. A zsindely-tetős harangtorony mellett a gótikus stílusban épült református templom áll( XIII-XV.sz.). Annak a településnek a sorsa pecsételődött meg most, amelynek a története a honfoglalásig nyúlik vissza. Az élet fintora, hogy mindez a millennium évében történik. Kell, hogy emlékezzek, hogy a " halotti beszédben" az elődökre, a szépre, az útravalókra - amit ez a falu adott nekem - emlékezzek. Még akkor is - ha valóságszerűen, gyakorlatiason kell látnom a világot - meg kell tennem, saját lelki békémért is. Jól ismerem a beregi emberek lelkét, világát. Közülük való vagyok magam is. Igaz, én egy negyed százada eljöttem onnan, de a gyökerek erősek. Soha nem engedném bántani a beregieket, nagyon fáj, ami most otthon történik. 

E kicsi településnek a története a honfoglaláshoz nyúlik vissza. Bereg vármegye az első magyarrá lett föld, amelyre Árpád hadai értek, midőn a Vereckei-hágón "átlépték" a Kárpátokat - tanította nekünk Koncz tanító bácsi. A források már a XIII. században említik a települést, az Atyai család ősi helye ez, mely a Csaronda folyónál és a Tisza jobb partján fekszik. A települést a Bockereki-erdő, a Nemeseké( ligeterdő), a várrom és ( néhány kilométerre a falutól) a Kárpátok vulkanikus előhegye, a Tipet hegy ölelésében találjuk. A XIV. században /1399-ben/ már említést találunk az " Atyai vám-ról" is, az itt átszállított só kereskedelme folytán.

Egykori várának romjai a XV-XVI. századról regélnek. A várat a Csaronda és a Mic-patak szövevényes folyása védte. Gyermekkoromban a falubeliekkel a sáncon át a belső mély árkot is megmászva az "udvarában" a még meglévő kútnál( rom) kalandoztunk a régmúltról. A XVI. században Büdy Mihály, beregi főispán birtoka volt a vár. Gyönyörű legendáját gyakran elmesélte nekünk az idős Solymos Gábor bácsi. A templom és a harangtorony mellett a falu közepén húzódó patakot 1875 előtt fahíd, 1875-től kőhíd, 1937-től betonhíd szeli át. A több száz év alatt pusztított itt  a tatár, a víz, a tűz, a kolera, tömegesen vándoroltak Amerikába 1903-tól, a II. világháborúban sokan meghaltak a községből, mégsem pusztult el, és most halálra ítéltetett?

Fogyó település ez: 25-30 évvel ezelőtt 1000 körüli, ma 500 körüli lelket számlál. Talán a legbüszkébbek a legjelentősebb természeti értékükre, a tölgyerdőre, a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzethez tartozó Bockereki-erdőre. Található itt néhány ligeterdő is. Még a XVIII. században is hatalmas erdőségek borították a Beregi-síkságot, messziről üzen tehát nekünk a lenyűgöző, megmaradt " kicsi erdő". Az erdőben és annak környékén a kocsányos tölgy, gyertyán, szil, kőris, aztán galagonya, som, fagyal, mogyoró található, majd a hamvas szeder, a finom csemege, amely szinte mindenütt fellelhető. A keresztes vipera búvóhelye, a vaddisznók, a szarvasok, az őzek, a borzok lakhelye az erdő, ékessége pedig a hóvirág, a kükörics (csillagvirág), a tőzike, a gyöngyvirág és még sok-sok ritka virág, növény, cserje, fa.

Fáj az emlékezés, mert felidézem az erdő körüli barangolásokat is. A Csaroda térségében lévő lenyűgöző tőzegmohaláp, a Bockereki-erdő, a Nemeseké( ligeterdő) gyakran voltak az iskolai kirándulásaink színhelyei. Vajon hogyan éli át ezt a katasztrófát a gyönyörű Báb-tava? A Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzet fokozott védelmet élvez, olvastam valahol -, hiszen növénytani és állatritkaságokat rejteget. Ne háborítsuk, védjük! És a tarpai gátszakadás, valamint a 41-es út átvágása megpecsételte a sorsát e természetnek, e környezetnek. Itt azonban emberek is élnek, meleg szívű, vendégszerető és szorgalmas emberek. Olyanok, akik az őszinte beszélgetés után még a rossz hírt is fegyelmezetten fogadják. Ars poeticájuk egyik neves történészünk alapállása, miszerint: " A valóság ismerete nélkül illúzió minden, amit a múltról állítunk, és ingatag a jövő, amit nélküle építünk."

A rádióban egy riportban a katasztrófa negyedik napján szólalt meg először az a  gelénesi férfi, aki a barabási hegyen őrködött a kimenekített állataira. Azt mondotta keserűen, becsapva érezzük magunkat, hiszen ha időben és átgondoltan tehettük volna a kitelepítést, értékeket menthettünk volna. Ugyanis Vámosatyára is lassan érkezett a víz. Néhány makacs ember csak maradt a kitelepített falvakban, ők a szemtanúk. A víz lassú áradását pedig a Bockereki-erdőnek, a sok kiszáradt pataknak, morotvának, medernek, csatornának köszönhettük. 

Térjünk vissza a történész alapállásához! Nem lett volna becsületesebb felkészíteni már évekkel ezelőtt az ott élő embereket arról a jövőről, amit a tudósok, a kutatók, a megfigyelők javaslatára meg kellene fontolniuk, latolgatniuk, közösen megvitatniuk a beregi emberekkel? Elbeszélgetni velük arról, hogy azt érezzék, értük és környezetükért vállalniuk kell az áldozatot is. Az őszinte szónak otthon igen nagy rangja van. Feltárni a valóságot, a jövő lehetőségeit, alternatívákat eléjük tárni, és összefogásra biztatni a biztosabb jövőért őket. A beregi ember alaptermészete békés, nyugodt, megfontolt, képesek összefogásra, egymásért tenni, áldozatot vállalni, de a félrevezetést becsapásnak érzik. Igazuk van!

Fel kell ismernünk, mi történik velünk, és mi a környezetünkkel és azt is, mit követel tőlünk a XXI. század új parancsa. Ehhez segítség kell. Hozzásegíteni a felismeréshez azokat az embereket, akik nem értik, mi van körülöttük. Ezt a tragédiát nem csak a természet "adta", ebben az ember is döntött, mégsem szabad feladni vagy félni. Volt már Bereg szorításban, hullottak itt már keserves könnycseppek, de évszázadok óta él és "uralkodik" az ország távoli csücskében - egy kicsit elfelejtve, magára hagyva - a beregi ember.

És mindez elpusztulhat? Bizakodom, hogy nem!

A természet újjáéled, az emberi sebeknek pedig gyógyulniuk kell - " Keményen megostorozott engem az Úr, de nem adott át engem a halálnak" - a Zsoltárok könyvéből idézve. Addig pedig? Mi a teendő? Maradni? Elmenni? Ki az, aki választ ad? Mert a legszentebbet, a legdrágábbat hagyja el, aki a szülőföldjét hagyja el. Merítsenek az otthoniak erőt a megpróbáltatásokban Csanádi Imre költő szavaiból : " Tengernek a törvény azt súgja: terjeszkedni!   Partnak a Törvény azt súgja: megmaradni!"

Keresztény jellememből fakadóan bibliai idézettel helyezem ideiglenesen nyugvópontra gondolataimat: "Minden keserűség, düh, lárma és istenkáromlás pusztuljon ki közületek, minden gonoszsággal együtt. De legyetek egymással jóságosak, irgalmasok, bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban." Pál apostolnak az Efézusiakhoz írt leveléből idézve. 

Segítséget vár tehát a Beregi-Tiszahát. Ne legyen igaza annak a szociológusnak, aki néhány évvel ezelőtt írta le: megeshet, hogy húsz év múlva puszta földrajzi fogalom lesz Bereg!

Bittner Erzsó, 2001 március tizenegyedikére virradó éjszaka

Az írás először megjelent: http://irasaim4.webnode.hu/news/irasaim/