Hej te kismadár! Ne vidd el a búza kalászát! - Aratás az 1950-es években
- Írta: Kremniczky Károlyné
- Közzétéve Olvasói történetek
Június végén, július elején szőkül a búza. A búzamező a természet egyik legszebb csodája. Nyáron a sárguló, ringó, hullámzó búzatengert mezei virágok díszítik. A lila konkoly, a kék színű búzavirág és a piros pipacs. Csodás mezei csokrokat szedtünk belőle gyermekkoromban a virágvázánkba.
Péter- Pálkor június 29-én megszakad a töve, ettől kezdve már csak érik. Feni a gazda a kaszát, hogy éles legyen. Kezdődhet az aratás, az égő tűző napon, a legeslegnehezebb, embert próbáló nehéz fizikai nyári munka. A mindennapi, az egész évi kenyér a tét.
Egy kaszáshoz két kisegítő kellett. Nagyapa a kaszás vágta a rendet. Ez nagyon fontos volt, hogy a levágott rész sorba dőljön, ez ettől lett rend. Utána ment a marékszedő Mariska néném a sarlóval, és nagy marékkal magához ölelt, szedett, egy-egy ilyen kupacot letett. Nyomában a kévekötő, Jani bátyám, aki ezt össze, úgynevezett kévébe kötötte. Amit lekaszáltak abból két marékkal kivett, fonalat sodort. Egy – egy ölnek a derekát átkötötte, megkötötte, szét ne hulljon, ez lett a kéve. Jani bátyám, hogy terelődjön a figyelme a nagy hőségről, a nehéz munkáról, szeretett dudorászgatni munka közben. Ilyen szövegű dalokat:
A másik kedvenc dala az volt, hogy:
Juliska mamám azt sem tudta, hogyan járjon kedvükbe, étellel az ő dolgosainak. ” Pistám, ő volt a férj, drága gyermekeim! Ki ne dőljetek ezen a nagy melegen,ebben a nagy munkában, nehogy leessetek a lábatokról” – mondogatta, féltette az övéit.
Reggelire az arató férfiak erős szilvapálinkát ittak. Hasalja húsos szalonnát, kolbászt, paprikát, paradicsomot, új vörös hagymát, szalonnás lecsót, házi kenyeret ettek. A húsadékot már a téli disznóöléskor készültek félretenni. A padlásra tették, hogy megmaradjon nyárig. Nagyon kellett vigyázni rá, őrizni, nehogy elcsipkedjék, el ne fogyjon, mire jön a nagy esemény, hiszen óriási volt a kísértés.
Mamám ebédre finom frissen készített ételekkel próbált kedveskedni, hogy örüljenek az ételnek és legyen energiájuk is tőle. A csikóspórban keményen kellett tüzelni, hogy ebédre elkészüljenek a finom falatok. Mindenki nagyon korán kelt. Hűvösön kezdték az aratást, a főzést otthon. Délben harangszókor megálltak ebédelni. Mamám akkorára megfőzte, cserép edényekbe, szilkékbe rakta, hogy ne hűljön ki az étel és ő maga vitte ki a határba nagyapáéknak. Gyermekekkel nem merte küldeni, nehogy elejtsék, kiborítsák, beporozzák. Erre volt példa volt akkoriban. A gyerekek megbotoltak, elestek a hepe-hupás úton, az étel pedig kiborult.
Egyszer a nagynénémmel együtt vittük nagyapáéknak az ebédet. Én nem vittem semmit. A harmadik osztályt akkor fejeztem be. Még kicsi voltam. A nagynéném Böske néni vitte az ételeket. Mondta:” Gyere velem kis Pincikém” ! Mentünk árkon, bokron keresztül, jó sokat. Ő tudta az utat. Emlékszem egy helyen négy almafa is volt. Nagyon fanyar ízű volt a gyümölcs még akkor, de megkóstoltuk. Odaértünk szerencsésen az ebéddel. Amíg nagyapáék ebédeltek, mi elmentünk a búzaföldjük végére ahol volt egy kis patak, aminek a vize olyan tiszta, hogy lehetett látni a folyómeder alját. Csendesen folydogált. Belemártottuk a lábunkat, hogy hűsöljünk kicsit. Nagyon frissítő, kellemes volt a forróságban. Apró kis fürge zöld gyíkok osontak a patakparton. Egy kis csobogó, zubogó forrásvíz táplálta ezt a kisebb folyóvizet. Kristálytiszta, finom ízű, hideg víz ömlött belőle. A kezünket alátartottuk, jól megszívtuk magunkat ezzel az „üdítő itallal” a pokoli hőségben. Az arcunkat is megmostuk.
Mamám a következőket főzte az ő dogosainak ebédre:
Levesek: Gulyás, paszuly, krumpli, hús, meggy és borsóleves.
A levesek után tengeri kásás töltött káposzta füstölt hússal. Csirkepörkölt nokedlivel. Az új krumplit megfőzte sós vízben, leszűrte, meglocsolta a kacsazsírban megdinsztelt apróra vágott új hagymával és petrezselyemzölddel. Mennyei eledel volt. Sült kacsával, uborka salátával tálalta. Az uborka salátát úgy készítette, hogy a frissen leszedett uborkát megmosta, meghámozta, legyalulta és kicsit megsózta. 20 percig állt a sóban. Ekkor levet is engedett. Utána kinyomkodta a léből, cukros , ecetes vizet öntött rá. Az a ropogós, apróra gyalult finom friss uborka cukros ecetes lében nagyon hűsítő finom volt. Ekkorra már a maguk által termelt zöldségek, gyümölcsök, baromfik, csirke, kacsa, liba, adták az alapanyagot a főzéshez. Mindenki magának termelt.
Érdekes módon nagyon sokáig csak az uborkasalátát ismertük, mint salátát. Majd csak az 1980-as években találkoztam olyannal, hogy krumpli, gomba, cékla, francia, és egyéb saláták. Nem tudtuk, hogy olyanok is léteznek. A sógorom a debreceni Aranybika étterem hideg konyháján dolgozott. Egyszer hozott egy hidegtálat ajándékba egyik ünnepre. Az egy csoda volt. Ott találkoztam más fajta salátákkal is. Kértem tanítson meg, hogyan kell elkészíteni. Miután megcsináltuk, minden kolléganőmnek megmutattam, megismertettem velük is. Örültek, nagyon érdekelte őket. Abban az időben akkor még nem voltak ismeretesek egyéb salátafélék, legalábbis számunkra.
Desszertnek sütött palacsintát, szilvalekváros fánkot, túrós bélest. Mamám nagyon jól tudott sütni, főzni.
Gyermekeinek, unokáinak, nekünk mindig hangsúlyozta, hogy mennyire fontos, hogy a férjeinknek mindennap frisset, finomat, változatosat főzzünk!!! Ez valamennyiünkbe belénk ivódott, rögződött és ezt nagyon lelkesen csináltuk, csináljuk a mai napig, mert így láttuk Tőle a példát és ez nagyon jó.
Miután az aratók megebédeltek a hűvös fasorban, 12-től 2 óráig pihentek. Utána újult friss erővel újra hozzákezdtek. Igyekeztek, mert féltek az esőtől. Tudták, ha jön az eső, megáll az aratás. Amikor esett, a búza eldőlt. Eső után, ha kisütött a nap, kicsit lengedezett a szél, hamar megszáradt és lehetett folytatni ezt a kegyetlen nehéz fárasztó munkát.
A kévéket keresztekbe rakták. 10 kéve egy kereszt. Ez volt az egység. Miután az egészet összeszámolták, már tudtak következtetni, meg tudták saccolni az éves termés mennyiségét.
Majd lovas, vagy tehén szekérrel, kinek mi volt, hazavitték az udvarukra, nagy kupacba, asztagba, kazalba rakták, széles, terjedelmes, több méter magas halomba. Ennek is megvolt a módszere, hogy hogyan kell úgy összerakni, hogy a kalászok eső estén ne károsodjanak. Így védték az esőtől,a beázástól, amíg megérkezett a cséplőgép. Majd jött a gép és kicsépelte. Nagyon meggondolták, hogy kit küldjenek a cséplőgép dobjához, aki beledobálja a kévéket. Ez nagyon felelősségteljes feladat volt.
Sajnos ennek ellenére, ebben a faluban, Nyírbogáton abban az időben egy szörnyű tragikus baleset is történt csépléskor, ami az embereket nagyon megrázta, amit nem tudtak elfelejteni soha. Anyukám 85 éves, 2017-ben, amikor ezt meséli nekem, én 65. Kristálytiszták az emlékei. A” dobos lány”, az „etető”, ő volt az, aki a kévéket rakta a cséplőgép dobjába, Nagy Etelkának hívták. Amikor a kévét dobta a gépbe, véletlenül megcsúszott, ezért a véletlen rossz mozdulatáéért a karjával fizetett. A kévével együtt a gép a jobb karját is elvitte, letépte, összeroncsolta, eltűnt a karja. Fiatal, 22 éves, szép erőteljes kislány volt. Így élte le az életét fél karral.
Soha nem ment férjhez. Fél karral is rengeteget dolgozott. Például paradicsomfőzéskor ült, a lábai közé szorította a nagy fazekat és fél kézzel előbb mosta, majd amit megmosott mancsolta bele a fazékba. Amit tudott mindent csinált. Nagy ,népes család volt az övék. Minden tevékenység, amit elvégzett, fontos volt a családja számára.
Cséplés után a búzaszemeket zsákba rakták, mentek a malomba őröltetni.
Erről is született népdal.
------------------------------------------------------------------------
Ezután jött a kenyérünnep, az Új Kenyér Ünnepe. Vasárnapi napon tartották a faluban, a falu házában. Megsütötték az új búzából őrölt lisztből a nagyon finom, friss, ropogóshéjú új kenyeret és közösen kóstolgatták, ízlelgették, ünnepelték. Örömünnep volt ez számukra. Pihenten, boldogan megnyugodtak, hogy vége az aratásnak és íme itt az új kenyér! Ha kenyér van, minden van, mondogatták.
A templomban, Isten házában a mi református vallásunk szerint következett az Úrvacsora sákramentuma, az új kenyér tiszteletére, augusztusban. A kenyér az Isteni gondviselés, az élet, a jövő, a megmaradás, a túlélés jele. Hálát adtak Istennek, hogy megsegítette őket. Hiszen a mai napig minden este elmondott fohászunkban, a Miatyánkban, a legelső helyen szerepel ez a nagyon fontos kérés!
A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma!!!...
Az ünnepi Isten tiszteletet a Himnusz eléneklésével zárták. A közös ünneplés élménye,érzése felemelő volt számukra.
Miután befejezték az aratást, szegre kerültek a kaszák, a sarlók, alábbhagyott sajogni a tenyér, utána majd záróeseményként megünnepelték az aratást aratóbállal is. Nagyon szép koszorút fontak érett búzából. Ez volt a búzakoszorú. Ezt a bálterem mennyezetéhez erősítették. Ez mint egy szimbóluma az aratásnak, ott díszelgett.
Kikapcsolódtak, szórakoztak, megpihenték a nagy fáradalmat a dolgos, szorgalmatos, sok mindent kibíró emberek.
Kremniczky Károlyné, Pirike