Huszadik napja tart a háború, már húsz napja, hogy felborult az eddig biztonságosnak hitt életünk

Huszadik napja tart az Ukrán - Orosz háború, huszadik napja, hogy felborult az eddig biztonságosnak hitt életünk.

Menekülők Tiszabecsnél 2022. február 24-én kora délután ©Bodnár Zsolt 

Huszadik napja, hogy mindenki a miérteket keresi. A határunkon zajló menekült helyzetet több szemszögből látják az ország különböző pontján élő emberek.

Én, itt az Ukrán határtól pár kilométerre többnyire a következőket érzem, tapasztalom. A háború kezdetével a határ menti települések vezetői, lakossága azonnal megkezdte a menekültek segítését. Ez alatt értve az élelmet, az elszállásolást, az utaztatást és mindent, amire szükség volt.

A határ éjjel-nappal nyitva állt készen a menekültek fogadására. Az hogy minden azonnal és gördülékenyen menjen az itt élő, dolgozó és szolgálatot teljesítő emberek lelkiismeretes és áldozatos munkájának, de legfőképpen a helyzethez való empatikus hozzá állásnak köszönhető.

Az ország nyugati részén, vagy más országok lakói el sem tudják képzelni, hogy milyen szerény körülmények között élnek mifelénk az emberek többsége. Szabolcs megye az ország egyik legszegényebb megyéje. Kevés a munkalehetőség, sok a szegény ember. Ennek ellenére példát mutattunk emberségből, helytállásból úgy, hogy itt is sok a nélkülöző.

A menekültek tömeges megjelenésével jöttek a segítők és adták azt, amijük volt. Volt, aki oda adta a házát, volt, aki élelmiszert, tisztálkodó szereket hozott, volt, aki ingyen szállította őket és volt, aki a saját munkájával segített. Megmozdult az egész ország és rengeteg adományt hoztak. Ezzel egyenes arányban nőtt a menekültek száma.

A tehetősebbek csak átutaztak az országon, érdekes volt látni a sok fiatal és középkorú férfit a több milliós autókkal, és ezzel szemben gyalog jöttek asszonyok, akiknek a férjük, gyermekük Ukrajnában maradt. Gondolom, ehhez nem kell semmit hozzáfűzni. Elmondás alapján, a menekültek többsége hálás volt a segítségért, de voltak olyanok is, akik követelőztek, nem elégedtek meg azzal, amit egy idegen ország legszegényebb régiója adni tudott nekik. Pedig, ahogy azt látjuk is mindennel ellettek látva.

Sajnos megjelentek azok is, akik napi szinten „menekültek” hozzánk. A helyi emberekre hárult a feladat, hogy takarítsanak, szemetet szedjenek a hazánkba érkezők után. Nem mindenki tudja megfelelően használni az illemhelyiséget sem……és az itteni embereknek kell utánuk rendet rakni.

Tudni kell azt is, hogy az itt élő emberek jó része ismeri az „Ukrán vendégszeretetet”. Ha békeidőben, átmentek Ukrajnába vásárolni, tankolni nem ölelték keblükre a magyarokat. Ennek tudtában, e tapasztalatok birtokában segítjük mi itt élők a menekülteket. Segíteni is kell, emberbaráti kötelességünk, aminek maximálisan eleget is teszünk, hiszen nincs megkülönböztetve senki, aki Ukrajnából menekül hozzánk.

Persze felvetődik bennünk a kérdés, hogy meddig fogjuk mi magyarok bírni a menekültáradat ellátását, elszállásolását. Ilyenkor annyi megválaszolatlan kérdés kavarog a fejünkben…..pl. miért nyilatkozzák az egymással hadban álló felek vezetői, hogy „kitartunk” meg „harcolunk, nem adjuk fel” amikor egy béketárgyaláson sem mernek személyesen megjelenni, úgy féltik az életüket.

Mit képzelnek, az ők életük mivel drágább, mint azoknak a fiatal katonáknak, gyermekeknek, időseknek, akik az életüket vesztik egy értelmetlen háborúban? És miért nincs pénz a gyermekek gyógyítására, a nyomor felszámolására, amiből épülne az emberiség? Van pénz, bármennyi pénz ölni, pusztítani.

Ha elpusztítják a saját népüket kifogja újjáépíteni az országukat és miből? Mert építésre nem lesz pénz. Amikor egy politikus megkap, egy magasabb posztot eszébe jut, hogy azt azért kapta a néptől, hogy képviselje, szolgálja a nemzetét és ne uralkodjon fölöttük? A választ mindannyian tudjuk, nem kell különösebb végzettség ahhoz, hogy ezt a borzalmas színjátékot ne lássuk át, ami a háború körül zajlik.

Fölösleges vitatkozni, mert nekünk ebbe beleszólásunk nincs. Elszenvedői vagyunk ennek az egész háború körüli helyzetnek, amibe belekényszerültünk. Mi itt közelről kicsit objektívebben látjuk a helyzetet. Csak remélni tudjuk, hogy nem leszünk aktív részesei a háborúnak!

Ezeket a gondolatokat azért írtam le, hogy egyrészt a távolabb élők is megértsék, hogy esetenként miért fogalmaznak kissé kritikusabban felénk a menekültüggyel kapcsolatban, másrészt az Ukrajnából menekültek ne elégedetlenkedjenek, ha nem köszönjék meg, hogy egy ilyen szegény régió erőn felül segíti őket mindenben úgy, hogy ezerszámra élnek itt is a nélkülözők.

Arról nem beszélve, hogy Ukrajna azon részéről is menekülnek nem kevesen, ahol hál, istennek nyugalom van, akiktől nagyon távol zajlik a háború.

Jöjjenek, szívesen látjuk őket, de ne éljenek vissza a segítséggel, ne dobálják el azt, amit a szegényeink szívesen elfogadnának. Reméljük nem sokáig tart ez a rémálom!

Cseszlainé Csicsák Katalin