Sorfallal búcsúztatták nyugállományba vonuló kapitányukat a nyírbátori rendőrök
- Írta: Zsaru Magazin
- Közzétéve Kék hírek
Kazsamér Béla alezredes 1986. május 2-án járőrként szerelt fel a Nyírbátori Rendőrkapitányságra, ahonnan most kapitányságvezetőként távozott, előtte pedig Pro Urbe Nyírbátor kitüntetést adományozott neki az önkormányzat képviselő-testülete. Szolgálatának utolsó reggelét megkönnyezte, de mindent felülír büszkesége, és van egy érdekes kérdése.
Vércseppek az éjszakában.
– Miután másfél éves sorkatonai szolgálatom Szombathelyen véget ért, és BMP rajparancsnokként, őrmesteri rendfokozatban leszereltem, a fővárosban helyezkedtem el a Földmunkát Gépesítő Vállalatnál – idézte fel katonakorát Kazsamér Béla, a 14 tonnás (bojevaja masina pehoti) szovjet gyalogsági harcjárműre utalva. – Amikor Káposztásmegyer felé visz az utam, mindig eszembe jut, amikor felállítottuk ott az első cementsilót, és a lakótelep építése megkezdődött. Miután Nyírbátorba visszaköltöztem, és munkát kerestem, a rendőrségre való átszerelést is fontolóra vettem. Ez annyira tetszett apámnak, hogy elkísért a kapitányságra, nehogy közben meggondoljam magam. Így esett, hogy ’86 május 2-án felszereltem.
Járőrként kezdtem, elvégeztem az átképzést meg a gépírótanfolyamot, és ’87. november 7-én este volt egy sorsfordító intézkedésem. Emberölés helyszínét biztosítottam egy nyírbátori sikátornál, és mivel tudtam, hogy a gyilkos vissza szokott térni a tett helyszínére, minden arra járót szemügyre vettem. Három fiatalember közeledett, igazoltattam őket, és a közvilágítás halvány fényében azt vettem észre, az egyiknek a dzsekijén, a másiknak pedig a cipőjén van egy sötét, vörösesen csillogó pötty. Nem volt könnyű őket ott tartani, de pár órával később vallomást tett a késelő. Az a fickó volt, amelyiknek a cipőjére cseppent a vér, meg a dzsekijére, csak azt közben visszaadta a haverjának. Ezek után engem mindig odarendeltek emberölés helyszínének biztosítására, már amikor történt ilyen, és szolgálatban is voltam, közben pedig a kapitány javaslatára elvégeztem a Miskolci Tiszthelyettesi Iskolát.
Ezt követően a Nyírbélteleki Körzeti Megbízotti Csoport vezetője lettem, de hamarosan megint a Nyírbátori Rendőrkapitányság fő objektumában szolgáltam. Nyomozó lettem a Bűnügyi Osztályon, ahonnan két évvel később a Vizsgálati Osztályra kerültem. Miután ’97-ben művelődésszervező szakon elvégeztem a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolát, megbíztak a Járőrszolgálati Alosztály vezetésével. Ebben a beosztásban végeztem el a rendőrtiszti átképzőt, majd 2008-ban a Közrendvédelmi és Közlekedésrendészeti Osztály vezetője lettem, és egyben helyettes kapitányságvezető. Nagy István ezredes áthelyezését követően, 2021 novemberében vettem át a Nyírbátori Rendőrkapitányság vezetését, és ’23 februárjában kaptam meg a kinevezést.
Nagyon különleges érzés.
– Életem legjobb döntései közé sorolom, hogy Nyírbátorban váltam rendészeti szakemberré, és felelős rendőri vezetővé, mert engem minden ide köt. Büszke vagyok a hely-, és személyismeretmre; nekem még a fülem is a nyírségre lett kalibrálva, mert a szomszédos települések tájszólásainak különbségeit is felismerem. Jó volt megtapasztalni, ahogy elfogadtak és bizalommal fordultak hozzám, amit a kollegákról is elmondhatok. Vesszőparipám volt, és persze maradt is, az emberi méltóság tiszteletben tartása; kapitányként is elvártam, hogy minden intézkedő rendőr úgy cselekedjen, ahogy ezt fordított helyzetben elvárná egy hatósági személytől. Volt foganatja, ahogy annak a sokat hangoztatott elvemnek is, hogy példamutatónak kell lennünk, mert „a rendőr gatyában is rendőr!” – magyarázta az alezredes, akiben megfogalmazódott egy érdekes kérdés.
– Nincs meg pontosan a negyven szolgálati évem, 39 és fél éve szereltem fel, de rendőrként a teljes pályámat a Nyírbátori Rendőrkapitányság állományában töltöttem, és kíváncsi lennék, van-e még olyan rendőr az országban, aki ott lett kapitány, ahol járőrként kezdett, és közben máshol nem szolgált. Ha van, csak ő tudja, ezek után milyen érzés rendelkezési állományba vonulni. Fegyelmezett ember vagyok, de amikor az utolsó szolgálati napom reggelén meghallottam a szirénát, és tudtam, a kollegák jönnek értem, potyogni kezdtek a könnyeim. Életemben először és utoljára pityeregtem a szolgálati autóban, pláne amikor a kapitányság előtti díszsorfalat megláttam. Majd kiugrott a szívem a társasági egyenruhából, amikor kiszálltam.
Négy évvel ezelőtt a székfoglalómban azt mondtam, nem szeretnék úgy elmenni, hogy a földön a göröngyöt kell néznem, hanem büszkén, és így jöttem el. Ehhez a Pro Urbe Nyírbátor kitüntetés is hozzájárult, amivel az önkormányzat augusztus 20-án jutalmazott. Felemelő érzés volt olvasni az indoklásukat: „a nyírbátoriak közbiztonsága érdekében teljesített több évtizedes elkötelezett szolgálatáért.” Hadd tegyem hozzá, a gyerekeimre is büszke vagyok nagyon. A lányunk, dr. Kazsamér Katalin Enikő jogász lett, bíróságon dolgozik, a fiam, Kazsamér Kristóf Béla hadnagy pedig a NAV nyomozója. Hálával tartozom a feleségemnek, aki példás rendben tartotta a hátországomat, és aki amúgy maga is a rendőrségen szolgált, a segédhivatalban volt rendészeti alkalmazott.
Folytassa… nagyapa!
– A lányomék januárra várják az első gyermeküket, akit mi a feleségemmel legalább annyira várunk. Áldásnak és kiteljesedésnek érezzük – mondta, és azt is elárulta, még nem fordítana hátat a munka világának. – Még motiváltnak érzem magam, de nem keresgélek, és az a pap sem vagyok, aki visszamegy ugyanoda kántornak, de ha megtalálna valaki egy karakteremnek megfelelő ajánlattal, belevágnék... ha lehet, ezen a környéken, mert ide tartozom.
