Eszenyi Matula István: Tanyasi karácsony
- Írta: Eszenyi Matula István
- Közzétéve Olvasói történetek
A hó már harmadik napja szakadt, megállás nélkül. Cudarul süvített a pusztai buckák közt a zimankós szél, mély sóhajokkal kísérve hordta a kavargó, ólomszürke tűhegyes jégdarát.
Lenn, az egyik dombnak keresztelt homokhajlat tövében lapult meg az öreg rossz lábú Maczinkó tanyája.
Nem volt mindig sánta Maczinkó. Valaha igen erős, jó kiállású, a fehérnépet módfelett kedvelő legénynek ismerték hét-határban.
Mindenütt megfordultak utána a jányok, rossz nyelvek szerint, ... némely asszonyok is. Egy-egy mulatozása esemény számba ment. S ha lett vóna' valami íródeák féle a vármegye ezen szomorú sarkában, biztos kalendáriomba rakta volna a nevét, a híres betyároké mellé.
Nagyvérű, a kocsmában keményen verekedős, hirtelen embernek született, s ha megszorították, hamar kinyílt a juhászbicsak a zsebében.
Mint mondtam, nem volt született sánta Maczinkó.
A nehéz járásával akkor verte meg a sors, amikor egy megvadult lovasszekeret próbált visszafogni valami szüreti mulatságon, de az maga alá gyűrte, s mind két kerék átment a lábán. Azóta erőst' húzza a balt, amit a falusi füvesasszony rosszul, kacskára rakott össze. Félember lett.
Ahogy telt-múlt az idő, elhagyták a korhely csapszéki cimborák, és elfeledték a kikapós vászoncselédek.
Az évek múlásával csak a bárányai, és a kutyái maradtak mellette. Társat nem keresett magának, reménytelen vén legénynek számított, mire mégis megnősült. Csak egy leány nem kerülte. Szerette őszintén, a szívfájdító sántaságával, és ment hozzá a szülői neheztelés ellenére.
A tanyahelyet is együtt szerezték a sívó homokon, s ahogy gyarapodott, úgy jöttek sorba a gyerekek.
Négy lánya lett Maczinkónak. Sokáig bízott benne, ...talán ad az Úristen egy fiút is, de egyedül maradt férfiembernek az öt nő közt.
Beletörődött. Megragadt a pusztán, távol a világtól. A városba csak a Mihály napi vásárokra hajtott be a muszájból eladóvá lett bárányaival, aminek már nem jutott volna a télre szánt kevéske takarmányból.
Ez a darabka föld volt az élete. Ez a néhány sovány, ritka akác, tövén a nyikorgó rozoga gémeskúttal, a foghíjas napraforgó kerítéssel, ami szerényen jelezte az arra tévedő vándorlónak, -itt, emberek élnek.
Kicsike, háznak alig nevezhető menedékét madármód, maga építette. Egy ölnyi forma ritkán lakott tiszta szobával, és egy alig nagyobb pitvarossal. Abban terpeszkedett főhelyt a kemence. Ócska, szúette, rozoga asztalt álltak körbe a fejőszékek, felettük az ünnepnapokon szolgáló repedt üvegű petróleumlámpa lógott. A maga ácsolta ferde ajtó, hézagosan támaszkodott a szemöldöknek szánt fához. A maga fonta sárral vert falakra alig homlok magasságban került fel a szalmás zsuptető, a karnyi tartógerendáival, rajta a szőlőlugassal, ami alatt nyaranta fecskék garmadája lakott.
..Ahogy beállt a kemény tél, már csak reggelente mozdult ki a házból, s bicegett el a pajtát körül ölelő akolig, ahol bárányai teleltek.
Most is onnan igyekezett vissza a meleg konyhába, ahol vágni lehetett a pipája odamaradt füstjét.
A felesége kérdő tekintettel fogadta mire válaszul megvonta a vállát, s visszaült a kemencesútra.
Négy anyajuhnak kellene megszaporodnia, pont Karácsonyra. Úgy számolták ki az asszonnyal, Isten a tudója hányszor.
Szippantott a lanyhuló parazsú pipából, és nagyot sercintett a földes padozatra, a felesége rosszalló tekintetét elkerülve. Nem tudott a réten bevett szokásaival felhagyni, még idehaza sem.
... hónap' szent este Zsuzsika. Kimegyek az erdő alá, egy kis fenyőért. -mondta engesztelésül az asszonynak. Itt ez a négy pulya, legyen nekik is Karácsony. -nézett fel a baltafenésből.
Bolond maga Laci. Jól tudja, hogy az erdő még nyáron is fél nap járásra van. Ebben az ítéletidőben még a madár se jár, nemhogy ember. A lovascsendőrök se gyünnek ki napok óta ide a városbul. Odaveszne, bétakarná a hó, nyom nélkül, -próbálta lebeszélni az urát.
Már pedig én akkor is el meék', nézte a a csutkákkal játszó gyermekeket. Egyedül ennyit adhatok nekik a Megváltó megszületésére.
...Oszt mi lesz a juhokkal? Itt az ellés. -próbált az asszony a lelkére beszélni.
Megcsinálod Zsuzsika, - egyedül is. Mán' mindent megtanultál tüllem. Eddig is te csináltad, csak ott vótam melletted, erősködött. ...reggelre eláll szél, meglásd. -nézett ki a zsebkendőnyi ablakon. Hideg lesz. Viszem magammal a kutyákat. Majd azok taposnak előttem. Mire bukik a nap, meggyüvök. - biztatta.
Reggelre tényleg elcsendesedett a fergeteg. A farkasordító hidegben feltisztult az égalj, milliomnyi gyémántszikrát szórt a kötésig érő hó tetejére a felkelő nap. Vastag zúzmarát rakott a fákra, és emberkarnyi jégcsapokat az ereszaljra a decemberi éjszaka.
A gyermekek egymást ölelve, édesden aludtak amikor kilépett az ajtón. A pajtából már kihallatszott az asszony mozgolódása, -etette, itatta a jószágokat,- korholta a kutyákat. Azok a zabszalmába mélyen befurakodva, lesték a félig nyitott ajtón befelé kavargó hideget.
Nagyot szippantott Maczinkó a levegőből.
Mélyet nyelt belőle, akár a kedvenc dohánya füstjéből. Ezért élt. A bárányok sajátos, illata keveredett a szalmáéval, a kis ház kéményén alábukó akác halványkék füstjéével, és a hideg hó tiszta ízével.
Az asszony felnézett rá. Ahogy átsütött a hóban álló ember háta mögött a nap, hirtelen újra a régi óriásnak látta. Mint amikor még reménytelenül és titokban volt szerelmes belé.
Menjen csak Laci, biztatta kedvesen. Mi itt boldogulunk.
A kutyák a lábánál termettek, bősz csaholással kergették egymást körbe-körbe.
Talpas! Csuli! Feddte meg a őket. Indulás, mutatott előre a baltanyéllel, és maga is kilépett a tört nyomon. Hideg volt. Embert próbálón hideg, de a suba alatt nem fázott és jobban haladt mint azt tegnap elgondolta. A nap egyre magasabbra hágott, szinte vakított a fehérség. Megállás nélkül bő két órai járás után elérte az uradalmi kiserdőt.
...itt pihenek egy keveset, ez már odafelé vezető út fele lehet. Vagy valamivel több, - biztatgatta magát.
A kutyák előre haladtak a dombháton, amit majdnem csupaszra takarított a szél. Az erdő sarkán izgatott ugatásba kezdtek.
Ezek fognak valamit.- sejlett fel az öregben. Nem embert. Azt másképp támadnák.
Óvatosan lépett a hang felé, marokra fogva a baltát. A ritkás bokor tövén egy kimerült őzgida állt a hasa aljáig érő hóban, feladva mindent. Csak az oldala járása mutatta, hogy még van benne élet.
...ez a szerencsétlen pára elpusztul. Ha itt hagyom, vége. A havat járni nem tudja, bészakad alatta, amúgy is gyenge. Mán nem bírna elmenni. Mire idefordulnék a fával, odaveszne. Nem is tudnék vele mit kezdeni, a kettőt magam se bírom hazáig. Most mi legyen? -nézett körbe a néma erdőn, tanácsot várva.
Esteledett mire hazaért. Húzta maga után a fagyott havon a kopottas juhászbundát, benne az alélt őz kölyökkel.
A gyerekek a szürkületben észrevették az apjukat, csivitelve szaladtak elé. Édesapám, édesapám, meglettek a barik, amíg maga odavót'. Meghozta kend a Jézuska fáját édesapám? -kérdezték az öreget.
Maczinkónak furcsa áhítat ült az arcára, amikor a pajtában a bárányok közé tette a gidát, és az testvérként bújt oda a ma születettek mellé, melegedni.
Menjetek szóljatok édesanyátoknak, mondta a nagy kérges kezét a legkisebb lányka fejére téve.
Hozza ki a lámpást, és a kalácsot, ide az akolba.
Látjátok, mutatta a bárányként szopó gidát. Üzent nekünk az Úr Jézus Krisztus. Nem számít mit tettünk, csak az, mivé válunk. Mert mind jóravaló, megváltásra érdemes emberek vagyunk. Városban, és a tanyán, szegény, s gazdag egyformán. Csak legyen szeretet a szívünkben.
...odakinn, az ibolyakék égen felragyogtak a csillagok, akár rég Betlehemben, és ezüstbe öltöztették a kis tanyát.
Csoda, valódi csoda,mondhatta volna valami arra járó, -de mindezt csak a padláson élő vén bagoly tanúsíthatná,- ha meglelné valaki. Bizony. Így történt ez meg valamikor, itt, Magyarországon.
Vagy lehet hogy másképp, ...de annyiszor, és annyian mesélték, s mind másformán, hogy a valót, ma már egyedül az Úristen ismeri.