Retro emlékeim Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében - 6. A református templom és az óvoda

A „retro” latin szó jelentése: múltat idéző. Én akkor születtem Szabolcs-Szatmár megyében, amikor Sztálin meghalt. Ez nem teljesen igaz, mert Sztálin 1953. március 5-én halt meg, én pedig novemberben születtem, de szép élményekkel teli gyermekkoromat a megyében töltöttem.

6. A református templom és az óvoda

Ezen a fotón a borzovai református templom és a hozzá tartozó harangláb látható. A harangláb akkoriban még nem volt annyira megdőlve, mint ami a képen látható. Egy nagy harang és egy kisharang szolgált a hívek istentiszteletre szólítására.

A harangozó és egyben a kisbíró egy idős bácsi volt, aki koránál fogva már nehezen tudott felmenni a harangozó álláshoz vezető létrákon, ezért átengedte nekünk, gyerekeknek a harangozás jogát. A vasárnap déli istentisztelet előtt már sorban álltunk a harangozás jogáért, amiből néha verekedés is kerekedett, eldöntendő az, hogy aznap éppen ki harangozzon.

Az istentiszteletre valamennyien elmentünk, a felekezeti hovatartozás nem volt fontos. A fiatalok számára fenntartott karzaton foglaltunk helyet. Előfordult, hogy előtte éppen a szomszédos házak udvarán lévő szalmatetős istállók tetejében lévő verébfészkekből kiszedtük a még repülni egyáltalán, vagy alig tudó verebeket, amiket a fehér atléta trikónk alá rejtettünk, hogy majd az istentisztelet után kezdünk velük valamit.

A mocorgó verebek kényelmetlenekké váltak ezért kidobáltuk őket a templomban. Azok meg szegények próbáltak menekülni, de mivel repülni még nem tudtak, a prédikációt hallgató hívek között kötöttek ki. Édesanyám hátranézett és látta, hogy mi is a vétkesek között vagyunk, ezért megindult a kijárat felé. Én gyorsan leszaladtam a lépcsőn és ki a nagyajtón. A bátyámnak csak úgy sikerült elillanni, hogy nagy igyekezetében felborította az ajtó mellé állított perselyládát. Amíg édesanyám az aprópénzt szedegette, mi hazaértünk, de nem találtunk megfelelő búvóhelyet, így megkaptuk a magunkét.

A templom és a haragtorony körül esős időben mindig volt víz, amivel együtt járt a szép zöld fű. A környéken lakók ezért ide „csapták ki” a libáikat legelni. A húgommal egy alkalommal itt, a torony mellett látható járdán igyekeztünk a templomtól nem messze lévő, óvodába. A libák között lévő gúnár megtámadta a húgomat, én pedig hősiesen megvédtem, a gúnár nyakát megfogtam és átdobtam a templom kerítésén. Mikor délután mentünk haza, láttuk, hogy az egyik gazda vizsgálja a templom kerítését, hol juthatott be a gúnár a templomkertbe, ami a libák számára tiltott terület volt, ugyanis azt a harangozó kaszálhatta le.

Az óvodáról is érdemes néhány szót ejteni. A képen a bátyám már iskolás volt, csak én és a húgom jártunk óvodába. Nem volt ez a szó igazi értelmében óvoda, még szakképzett óvónői sem voltak. A „Zöld Mező Termelőszövetkezet” azaz TSZCS [termelő szövetkezeti csoport – a faluban mindenki így nevezte] vezetősége döntött úgy, hogy a kisgyerekek a mezőn hátráltatják a munkát, no meg a traktor, kombájn, vetőgép, rendsodró stb. előtt szaladgálni tényleg veszélyes volt. Az anyukák a mezőn, a közelben játszó gyerekeikkel voltak elfoglalva, nem tudtak teljes értékű munkát végezni. Ezért szerveztek 1959-60-as tanévtől kezdve napköziotthonos óvodát.

Itt külön étkezés nem volt, a gyerekek azt ették, amit magukkal vittek. Az óvoda (mi így neveztük) egy borzovai lakos portáján volt, a két óvónéni pedig egy tszcs tag felnőtt lánya, valamint egy másik tag felesége volt.

Az óvodában délelőtt, közös játék, meseolvasás, délben ebéd, utána csendes pihenő, majd délután újra játék és mese. Amint a szülők hazajöttek a mezőről, mi is hazamentünk, mert a kis faluban senkit nem kellett kísérgetni.

Folytatása következik.