Általános, vagy középiskolás lehettem, amikor édesanyámmal Nyíregyházán jártunk. A Jósa András múzeum akkor még pártszékház volt, de az édesanyám által mesélt nyíregyházi történetre a mai napig emlékszem.
Ez év október végén kaptam egy újságcikket egyik szabolcsi barátomtól, egy kis érdekességet a hős "felszabadítókról", ami az 1985-ös Kelet Magyarországban jelent meg. Ez késztetett arra, hogy jobban utána nézzek a történetnek.
A református prédikátorok első összeírásából tudjuk, hogy 1725-ben Féli István volt Berkeszen a lelkész.[1] Ő abban a középkori templomban teljesített szolgálatot, amely az észak-északkeletre található dombon helyezkedett el. A templomot feltételezhetően 1802-1804 között bontották le. A régi templom létezésére egy egyházlátogatási jegyzőkönyv utal 1802-ből:
Hat éve járom a helyszíneket bűnügyi, baleseti és bírósági tudósítóként. Láttam roncsokat az utak mentén és csendes összeomlásokat a tárgyalótermekben. Ami közös bennük: egyetlen ügy sem fekete vagy fehér. Az igazság mindig az árnyalatokban, az oda vezető rögös utakban és az összetört emberi sorsokban rejlik. De ezek a történetek súlyosak; rétegenként rakódnak ránk, és ha nem vigyázunk, lassan felemésztik a lelket. Hogy ez ne történjen meg, elkezdtem írni. Így adok teret a sorsoknak, és így szabadítom fel magam a látottak súlya alól.
Krúdy Gyula valószínűleg hallott a Jósa családban élő legendáról, hogy Jósa Miklós, Jósa András egyik őse kuruc volt, Zrínyi Ilona és Thököly Imre feltétlen híve. Az ős, Jósa Miklóst Caraffa tábornok [Antonio Caraffa zsoldosvezér az Északkelet-Magyarországon állomásozó császári csapatok fővezére] kivégeztette. Krúdy regényt tervezett írni Jósa András életéről, aminek már a címét is kitalálta: „A pajkos kuruc”. [talán a „Nyíri pajkos” novellája után]
Ez a történet nem arról szól, ami megtörtént, hanem arról, amit nem sikerült kimondani. Egy lányról, aki hitt abban, hogy valaki majd megmutatja neki, hogyan kell élni. És egy emberről, aki azt hitte, hogy ha elég figyelmesen kérdez, megmenthet valakit. De a történetek nem így működnek.
Báró barbácsi és vitézvári Simonyi József óbester [németül-Oberst] a néphagyományban, mint „a legvitézebb huszár” él. A Simonyi nevet (eredeti nevén Simon) is később vette fel és az sem biztos, hogy Nagykállóban született.
Berkesz község egyháztörténetéről a legkorábbi adatokat Németh Péter könyvében találjuk meg. Berkeszen először katolikus templomot említenek a korabeli források. A fent megnevezett szerző foglalkozott a középkori Szabolcs megyével. Írásában megemlíti, hogy a falunak 1343-ban szentelték fel a kőből épített egyházát Szent Miklós tiszteletére. [1] A korabeli regesztra azt is megemlíti, hogy 1406-ban tető és torony nélkül maradt mindez.
A novemberi szürkületnek külön illata van. Nedves avar, gyertyaláng és hideg kő keveredik a levegőben, amikor az emberek megindulnak a temetők felé. Halottak napján a város is elcsendesedik: a zajos utcákon lassabb léptű az ember, a virágárusok előtt mécsesek pislákolnak, s a koszorúk illata átitatja az őszi levegőt.
Múltidéző. Ilyenek voltak a November elsejék.... Azokra a November elsejékre gondolok, amikor még nem rohant senki , mindenre volt idő, összetartottak az Emberek és együtt emlékeztünk az elhunyt szeretteinkre.
