Márti meséje - Frida, a bányász

Sokfelé laktunk, minden féle lakásban, emeleten, földszinten, szűkösen és kényelmesen. Az egyik legszebb lakásunk előtt és mögött volt egy-egy parányi kertecske, lehetett ültetni füvet, virágot, nyáron kis medencében pancsoltunk, vagy szalonnát sütöttünk. Esténként sokáig ülhettünk a levegőn, nem kellett a lakásba bezárkózni. Egyszóval pazar volt.

Kertes ház lévén, alkalmas volt arra, hogy kutyát is tartsunk, hiszen a kertben annyit szaladgálhatott, amennyit akart.

Egy nap aztán, a gyermekeink nagy örömére, sikerült megmentenünk egy senkinek sem kellő kiskutyát a végső elaltatástól.

A szépen nyírt füvek és a gyenge szárú virágok között szaladgált tehát a Frida, és egy óvatlan pillanatban akkora gödröt ásott, hogy majdnem eltűnt benne.

A gödröt betemettük, kellően csúnya hangon mondogattuk, hogy „nem szabad”, remélve, Fridánk ezt megérti majd.

Másnap újabb gödörrel lettünk gazdagabbak, és szegényebbek néhány virággal….és ez így ment napról napra.

 Miközben Frida pontosan megtanulta a vezényszavakat és az utasításokat, tökéletesen tisztában volt azzal, mit jelent a „nem szabad”, valahogy a gödörásást képtelen volt megtiltani önmagának. Tudta, hogy büntetés lesz a vége, mégis a földet olyan hatalmas lelkesedéssel és felindulással kotorta ki pillanatok alatt, mintha valami finom falatot rejtene a mély. Ezen tevékenység közben megállíthatatlan volt, kicsi lábai olyan gyorsan és mókásan kotortak, testét olyan vad ritmusban lökte előre az újabb erőfeszítésbe, és olyan mérgesen hörgött, csaffantott, nyiffantott, kaffantott közben, hogy ha a virágaim gyakori elveszítése miatt nem lettem volna szomorú, még élveztem is volna ezt az előadást: Frida, a gödrös!

Ám nem volt megállás: a virágföldek könnyű talajával hamar megbirkózó, és minden szál virágot hamar kiásó Frida ezek után a gyepnek esett neki…hovatovább már nem volt hova kimennünk: gödör-gödör hátán fogadott, amikor kiléptünk a kertbe….már nem volt kert, se fű, se virág, gödör-erdők buckai csúfoskodtak mindenütt.

Szakembertől, az állatorvostól kértünk segítséget: mi lesz? Így lesz ez mindig? Vagy legyünk türelmesek?

Hát igen: Frida kotorék eb. Ami azt jelenti, amit hallunk: kotorékokat gyárt, állandóan, mindig keresve, kutatva kotorász újabb és újabb, elképzelt, üldözni való finom falat után….Ha Frida marad, sosem lesz kertünk…még ez a zsebkendőnyi sem….

Sürgősen keresni kell valakit, akinek pont ilyen patkányfogó kotorékebre van szüksége, mert Frida itt nem maradhat! – és ezt bánatosan ugyan, de a gyerekek is pontosan tudták.

A gyerekek ovijában dolgozott Marika, a kedves dadus. Új házba költöztek, ami számukra volt új, amúgy régen építették. Takaros kis ház volt, szépen rendbe is tették: Marika és a férje keze munkáját dicsérte a lakás minden szeglete….ám volt egy kis baj…az előző tulajdonos sok állatot tartott az udvarban, a sok állatnak pedig sok takarmány kellett. A felhalmozott kukorica, búza és egyéb sok minden odavonzotta a környék rágcsálóit, többek között a patkányokat is. Az emberek viszont nem szeretik, ha a patkányok az ember tulajdonát rágicsálják meg. Marikának tehát pont egy kotorékebre volt szüksége, aki megkeresi, kikotorja, és elűzi az összes patkány nevű ellenséget a ház közeléből.

Hát, így lett nekünk, Fridának és Marikának egyszerre nagy szerencséje! Nekünk újra lett kertünk, Marika megszabadult a patkányoktól, Fridát pedig meg is dicsérték a gödreiért, amit az új gazdáinál ásott!

Így lehet jó az másnak, ami nekünk rossz!