A betyárság felszámolása - egy 19. századi vádalku

Tanulmányaim és tanulmányi útjaim során számos érdekes történetet olvastam, vagy számos érdekes történettel találkoztam. Most már túl a 70. évemen, szívesen emlékezek vissza ezekre, szívesen adom közre kedves olvasóimnak.

Igmándy-Hegyessy Géza 98 éves korában a Szigetvár melletti Domoloson hunyt el. 1937-ig Horthy Miklós kormányzó testőrségének volt a parancsnoka. Örökös tagja volt az országgyűlés felső házának és amíg működött 1944-ig ő volt a Vitézi Rend ügyvezető törzskapitánya.

Az említett testőrtábornok édesapja, és nagyapja is szigetvári járási főszolgabíró volt. A dédapa Hegyessy Ádám a pécsváradi közalapítványi uradalom főügyészeként tevékenykedett. Ő magyarosította a család nevét Hegyessyre, mert a nemességet 1714-ben még Gruber néven kapta.

A nagyapa, Hegyessy János szigetvári főszolgabírói működése köré valóságos legendák szövődtek. Az idősebbek Szigetváron még ma is emlékeznek a szüleik által mesélt híres betyár elfogásokra, amiért Hegyessy János elnyerte a Ferenc József rend lovagkeresztjét. Igmándy-Hegyessy Géza testőrtábornok is szívesen anekdotázott nagyapja hőstetteiről.

A családi iratok rendezése során a pécsi levéltárban tanulmányoztam azokat az iratokat, amelyek Hegyessy János főszolgabírói hivatalában keletkeztek. A főszolgabírói hivatal Szigetváron volt ugyan, de Hegyessy János csak a heti két vásárnapon volt itt, a többi napon hivatalát a Szigetvártól 10 kilométerre levő domolospusztai birtokán tartotta. Az említett iratok is itt keletkeztek de nem kerültek be a főszolgabírói hivatal levéltárába.

Ezen iratokat tanulmányozva bukkantam egy érdekes vádalku irataira, melyek az utolsó dunántúli betyárbanda elfogásakor keletkeztek. A romantikus betyártörténetek is ebben az időben keletkeztek.

A 19. század közepének valósága egyáltalán nem volt romantikus. A még működő rablóbandák tagjai már nem az életfogytig tartó katonáskodás vagy az elviselhetetlen földesúri teher elől menekültek, hanem jól átgondolt terv szerint fosztogatták az egyre gazdagodó polgárságot. Nem riadtak vissza a brutális gyilkosságoktól sem. Somogy megyében az 1860-as évek közepére már csak Gölöncsér Józsi és bandája nyugtalanította a Dunántúl falvait, tanyáit. Az elfogásukra tett intézkedések hatástalanok maradtak, mert a jól szervezett orgazda hálózat segítségével könnyen kereket oldottak és a Dráván átkelve Horvátországban elérhetetlenné váltak a somogyi hatóságok számára.

1864-ben, a banda egyik tagjának elfogását követően merült fel a vádalku kötésének lehetősége. Mérey Károly Somogy megye főispánja és Hegyessy János szigetvári járási főszolgabíró között folyt hivatali levelezésből az események jól nyomon követhetők. Ebből a történetből készített filmet Szomjas György „Rosszemberek” címmel, 1979-ben. A történet röviden így szól: 1864. december elején a vármegyei pandúrok elfogták Gölöncsér Józsi bandájának egyik tagját, Soromfay Józsefet. Hegyessy János szigetvári főszolgabíró felajánlotta számára a vádalku lehetőségét, amit Soromfay elfogadott és vállalta a hatóságokkal való együttműködést, az orgazdák, a bujtatók és a rablóbanda feladását.

Hegyessy főszolgabíró tájékoztatta Mérey főispánt a vádalku lehetőségéről. Mérey a helytartón keresztül kérte a király hozzájárulását. Ennek megérkezése után Soromfay információi alapján letartóztatták az orgazdák egy részét, valamint a rablókkal együttműködőket, akik jó pénzért bújtatták őket.

A légüres térbe került rablók elfogására indított akció során Soromfay Somogyba csalogatta a rablókat, gazdag zsákmányt és biztos búvóhelyet ígérve. Gölöncsér Józsit és tettestársait a főszolgabíró a pandurjai segítségével elfogta és Kaposvár főterén felakasztották őket.

Soromfay Józsi áldásos tevékenysége nem maradt jutalom nélkül, mert a királyi kegyelem biztosította a szabadságát, sőt a szigetvári főszolgabírónak köszönhetően Szigetvár lámpagyújtogatója lett. Romantikus betyáröltözetet vett magára és ebben végezte munkáját, közben pedig néhány pohár borért szívesen mesélte kiszínezett történeteit a kocsmákban.