Karácsonyi mese

A gyerekek a szobában szöszmörögtek: játszottak, néha viaskodtak, elcsöndesedtek….én csak ültem az ágy tetején, hátamat a falvédőhöz toltam, és stoppoltam a zoknit. Elrévedtem közben, észre sem vettem, hogy Poszi előttem áll.

A fotón Édesanyám karácsonyi angyalka dísze van, ami végig kísérte Anyukám életét, talán az egyetlen gyermekkori dolog volt neki, ami átvészelte a háborút. Minden karácsonyfánkon rajta van a halála óta is. Ez az angyalka nagyjából száz éves lehet.

Szorongatja a tavaly, Jézuskára kapott hatalmas rongybohócot, és közben engem néz.

• - Szia Anya! Törődj velem!
• - De hát törődök, mindig törődök! A zoknidat stoppolom éppen! Látod?
• - De ez nem törődés. Ez stoppolás.
• - Mi a törődés? Mit szeretnél?
• - A törődés az az…mondja, és közben fölkupacol mellém. Kicsit nehézkes úgy felmászni egy ágyra, hogy azt a nagy rongybabát nem engedi el. De végül befészkeli magát a sarokba úgy, hogy valamelyik testrésze mindenképp hozzámérjen. Mert nem baba már, majdnem iskolás, de még kicsi azért…szereti a közelséget, ám nem akar esendő kisgyermeknek látszani…szóval érintkezünk valahol.
• - Nahát….mi a törődés akkor?
• - A törődés az egy nagy nézés….meg ölelés…és mese….és amikor nevetünk…anya…ritkán nevetünk….

Ritkán nevetünk. A betegségek nem engedik. Apa sokat van a kórházban, én onnan még jól nem jött haza. Szeretjük őt, de szenvedjük a bajait mindannyian.

A stoppolófát odébb tettem, jött a nagy ölelés, aztán az egymás szemébe a nagy nézés, és már nevettünk is. Egérke is átóvakodott a másik szobából, immár hárman toltuk odébb a varróskatulát. Mivel a rádió nagy zöld szeme különös fényeket varázsolt a szobába, a kislámpát lekapcsoltam, és a csendes zene mellett mesélni kezdtem.

A havazás egyre puhább és dagadtabb pihéket küldött a földre. Égi táncuk után, összekapaszkodva díszítették az utakat fehérre, olyan lett a város, mint amit egy hatalmas, porcukor szóróval hintettek be. Az utcákon nem jártak emberek, csak Apukánk, és mi ketten, gyerekek. A házakból illatok, fények áradtak, tudatni mindenkivel, hogy készül az ünnep.

Mi is vártuk Jézuskát, és az Angyalokat.

Miközben lépdeltünk a ropogós hóban, Apukánk erős kezével húzta a szánkót, és hol egyikünk, hol másikunk ült rajta. Kacagtunk, mikor egy, a földön maradt tuskó elfordította alattunk a szánt, az felborult, és Apuka nem vette észre, hogy már csak üresen, oldalán csúszik, és szedi össze a havat a faszerkezet. Akkor nekiláttunk az út mellett hóembert építeni, majd aztán hógolyókkal le is terítettük. Apuka nézte az örömünket, majd az órájára tekintett, és indulásra buzdított minket. Nem akartunk a havas jókedvünkből tovább menni, de egy ablakon át pislákoló csillagszóró csak figyelmeztetett rá, milyen nap is van: megszaporáztuk a lépteinket.

Igen, lehet, akár valószínű is lehet, hogy az Angyalok már beszálltak a fával az ablakon, és díszítik azt, miközben a Jézuska az ajándékokat mellé leteszi. És tényleg, hátha az idén láthatjuk! Eddig sohasem sikerült a találkozás!

Szinte futva mentünk hazáig. Anyuka, és Mamika hámozta le rólunk a sálat, a hócipőt. Itt volt már? Kérdeztük. Mosolyogva válaszoltak, hogy ők bizony semmit se láttak. Ebben a pillanatban a szobában megszólalt egy kicsike csengettyű, majd egyik gyertya a másik után kigyúlt…be akartunk volna szaladni, de nem mertük az ajtón a kilincset megrántani…..talán ha csendben, lábujjhegyen lopakodunk, látjuk Őket még…..

A szobában ott állt a fenyő, olyan gyönyörűen ragyogott, hogy csuda! Az ablak szárnya nyitva volt, a függöny meglebbent….és ott volt, bizony, ott egy toll…egy hófehér toll….amit az Angyalka hagyott el sietségében.

Láttam a játékokat, a díszeket, a régieket és az újakat, a lebegő lángú gyertyákat…de engem csak az a toll érdekelt. Lenyűgözött fehérségével, még illata is volt: szegfűszeges, fahéjas, mézes illatú, mint maga a Karácsony!

Boldog voltam, mert ha nem is láthattam őket, megbizonyosodhattam a létük felől….és az éjféli misén olyan hangosan csengő hangon énekeltem az Allelúját, olyan igyekezettel, hogy a felnőttek különös mosollyal fordultak felém….

Kiléptem a régmúlt emlékei közül. Gyerekeim magukat hozzám döntve, az én ünnepemben szuszogva, mosolyogva aludtak.

Volt még egy pár öltés a zoknin.