Gáspári László, a magyar nyelvtudomány szatmári őrzője

Móricz Zsigmondot 1879. július 2-án anyakönyvezték Tiszacsécsén. Valójában június 29-én születetett, csak ekkor nem volt pap a faluban. Tiszacsécsén minden év június 29-én megünneplik az író születésnapját. 1967-ben én 7. osztályos voltam, és az akkori magyar tanárom Gáspári László, beválogatott a középiskolásokból álló színjátszó csoportjába.

Móricz Zsigmond: „Judith és Eszter” című novellájából adtunk elő egy részletet, és én voltam a gyermek Móricz Zsigmond. A szövegre még ma is emlékszem. Mivel a darab fő motívuma a tej volt, így a csuporból fehér temperafestékes víz loccsant a földre, hogy a közönség is lássa a „tejet” amit az „anyám” öntött a bögrémbe.

Nagyon szerettem, ahogy tanított ez a hórihorgas, szemüveges tanár, akiről nem tudtam, hogy Budapesten született 1942. március 31-én. Székesfehérváron érettségizett a Szent István fiúgimnáziumban. Érettségi után két évig a Kőolajipari Gépgyárban dolgozott, majd az 1962-ben a Nyíregyházi Pedagógia Főiskola magyar-orosz szakán szerzett tanári oklevelet. Ezután Fehérgyarmaton tanított néhány évig. Nekem ez a néhány év adatott a szerény, nagytudású pedagógusból, de ez elég volt, hogy öreg napjaimban is emlékezzek rá és gondosan felépített, míves óráira.

Aztán eltűnt Fehérgyarmatról, 1968–69-ben visszament Budapestre és az ELTE [Eötvös Loránd Tudomány Egyetem]. Bölcsészettudományi Karán magyar nyelv és irodalom szakon folytatta tanulmányait. Ezután már nem jött vissza, hanem még ugyanebben az évben a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolára [1972-től Bessenyei György Tanárképző Főiskola 2000-től Nyíregyházi Főiskola, 2016-tól Nyíregyházi Egyetem] került, ahol egészen 2000 augusztusáig tanított retorikát, stilisztikát és leíró magyar nyelvészetet. Oktatói és kutatói pályája töretlenül ívelt, 1980-ban lett a nyelvtudományok kandidátusa, 1983-ban főiskolai tanárrá nevezték ki, s ez évben kapta meg a Széchenyi Professzori Ösztöndíjat is.

Gáspári László a Nyíregyházán töltött három évtized után 2000-ben az esztergomi Vitéz János Katolikus Főiskolán, majd 2001-től nyugdíjazásáig a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelvészeti Intézetében folytatta oktatói és tudományos pályáját. Életének 83. évében hunyt el és az Esztergom-Belvárosi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Egy vele készült interjúban így vallott pályafutásáról: „Szerencsés vagyok, mert a munkám az, amivel szabad időmben is kedvvel foglalkozom, megtaláltam a tudománynak azt a szeletét, amelyben szorosan összefonódik az irodalom és a nyelvtudomány”. Tudományos munkásságát 2006-ban Kazinczy-díjjal, 2013-ban Kosztolányi-díjjal ismerték el. 2025 tavaszán próbáltam felvenni vele a kapcsolatot a Facebookon, de akkor már nem válaszolhatott, mert nem élt. Nyugodjon békében, Tanár Úr!