Pamacs mesél

Szervusz! Pamacs vagyok, a keverék kutya. Anyukám Jula, hatalmas komondor volt, Apukám pedig Rezső, egy rövid szőrű Cane Corso, azaz olasz masztiff. Jómagam egy hideg októberi napon születtem, váratlanul, és véletlenül landoltam a puha hóbuckák között.

Senki sem örült nekem, és nem is törődtek velem, de az is lehet, hogy észre se vett senki. Anyukám melegített csak a testvéreimmel együtt, majd, amikor elég erőt éreztem magamban, enni is kaptam.

A gazdáim végül megkedveltek, megkaptam a szokásos oltásokat, szerencsére már nem rövidítették meg sem a farkincámat, sem a füleimet, így jóképűen, csóválósan vártam, hogy új gazdát találjanak nekem. Kaptam egy chip-et is az állatorvostól, ami majd esetleg azonosításként szolgálhat, ha elvesznék. Játékom is volt, Bojti, ami egykor a kisgazda alvókája lehetett.

Karácsony délután volt, amikor a testvéreimmel együtt összekuporodva néztük a sűrű hóesést. Megosztoztunk az ennivalón, - ami nem volt valami sok. Anyánk már belesoványodott a mi táplálásunkba, így aztán az ember adott enni, némi levest, néha húst, olykor, mint aznap is, egy hatalmas csontot kaptunk, amit már fényesre nyalogattunk. mi öten.

Egyszer csak meghallottam, hogy új hangok vannak a birtok határánál. Kibotorkáltam a hókunyhónkból a hóesésbe, apró lábaimmal odaszaladtam a kerítéshez, és amennyire csak tudtam kifejeztem nemtetszésemet az idegenek felé. Nagyon nevettek, egyikük hirtelen felkapott, megforgatott a levegőben, leseperte rólam a havat, lehelgette hideg tappancsaimat, bebugyolált egy meleg valamibe, és már annyi időm sem volt, hogy az utolsó nyalintást megejtsem a csonton, már vitt is valami berregő, büdös mozgó dologba, amiből nem láttam semmit, mert boldogan ölelkeztünk az új gazdámmal, - mert rájöttem, csak ő lehet az, szóval nagyon összebújtunk. Én szaglásztam őt, hogy megismerjem, ő simogatott engem, hogy megszeressem. Így értünk el az új otthonomba.

A hó csak esett, mikor megérkeztünk. Új gazdáim, Mama és Papa bevittek az emberházba, letettek a földre, tettek elém vizet és ennivalót. Milyen nagy öröm volt, mikor a földön megláttam azt a meleg, puha rongyot, amiben megérkeztem, rajta a Mama szagával, és kikandikált a sarkából Bojti, a kis játszótársam, aki szórakoztatott, mikor sem anyám, sem a testvéreim nem értek rá velem foglalkozni. Egy idő után hullámos fekete bundám alatt nagy melegem lett, és keserves sírással adtam mindenki tudtára, hogy nem érzem jól magam.

Mondanám, hogy összefutott a ház összes lakója, - de csak ketten voltak. Kétségbeesve próbáltak javítani a helyzetemen, ami nem sikerült. Én csak vonyítottam, már a szomszédok is kiabáltak, de az emberek nem értették, mit akarok. Egy pillanatnyi csendben az ajtó kinyílt, és én kiviharzottam a nyíláson, alaposan belehemperegtem a hóba, leráztam magamról a pelyheket, és boldogan tappogtam össze havas talpammal a járdát, a lépcsőt, majd odaugrottam a kerítéshez, és alapos ugatással adtam tudtára az összes szomszédnak, hogy mától fogva én vagyok itt az úr, és jól gondolják meg, jönnek-e errefelé…Mindezt akkor, amikor körülbelül két összemarék méretű lehettem csupán.

Nos, így kezdődött az én igazi életem, nagyjából hat hetesen.

Mama Pamacsnak nevezett el, mert a mellkasomon volt egy fehér folt a sok fekete szőr között. Azt mondta olyan, mint egy festőpamacs….

Teltek a napok, mikor észrevettem, hogy egyéb négylábú egyedek is vannak a közelemben. Puma és Magellán, valamint Cuki és Tigriske, négy macska volt, akik a hátsó kert kapuján kitartóan figyeltek engem. Könnyű volt nekik, mert többen voltak, annyit beszélgethettek, amennyit akartak. Láthatóan Cuki volt a főnök, egy szép lánycica. Én szerettem volna velük játszani, de elszaladtak előlem, majd a szomszédtól megtudtam, hogy a macskák örökös ellenségeink, sohase engedjük őket a magunk területére. Gondoltam, majd én is így teszek.

Mama egyik nap megmutatta nekem a cicát, megengedte, hogy megszagoljam, de amikor el akartam kapni az egyik lábát, hangos NEM-et mondott, pedig addig csak csendesen beszélt hozzám. Nem volt kellemes. Majd jöttek a többi cicák is sorban, az egyik még a Mamát is megkarmolta a bemutatás alatt, de nekem egyiket sem volt szabad bántani. Később pedig, amikor a területemre tévedt Tigriskét móresre tanítottam, Mama szomorúan ölébe vette, és elvitte….Tigriskét azóta sem láttam. De megtanultam, hogy van, ami az emberé, és azt nem bántjuk.

A tavasz megérkezett, már nagyon jó erőben voltam, kétszer akkora voltam, mint Karácsonykor, és egyre több és több ételre volt szükségem. Mama gondosan kiválogatta a sok táp közül a legjobbat nekem, alaposan elolvasta, mennyit szabad ennem egy nap, de vett nekem jutalom falatkákat is, ha valamit jól csináltam, mindig kaptam belőle.

Labdám is lett, sőt egy érdekes etetőt is kaptam, egy henger volt, amibe ennivalót tudtak dugni. Annak az illata pedig annyira ínycsiklandó volt, hogy órákon át dobáltam, haraptam, ráztam és kergettem azt a hengert, amíg kiadta magából a finom ételt. Jó kis szórakozás volt. Elmondhatom Neked, hogy a szomszédok nagyon irigyelték tőlem.

A tavasz az embereket arra sarkallja, hogy valamiket dugdossanak a földbe, és azt vízzel locsolgassák. Mama is nekilátott, és gyönyörű, fura illatú labdákat rejtett el nekem a föld alá. Nagyon izgatott lettem ettől az új játéktól. Gondoltam, az a dolgom, mint a hengerrel, meg kell keresnem a földben az elrejtett tárgyakat. Míg Mama bement az emberházba, és kijöttem az enyémből – mert természetesen nekem is volt egy saját házam -, és szépen kiszedtem a földből az összes dolgot, amit Mama odarejtett. Mindegyiket alaposan megharapdáltam, de nagyon rossz volt az ízük, aztán szépen sorban letettem egyiket a másik mellé, az ember házának ajtaja elé.

Mikor a Mama meglátta, milyen ügyes voltam, sajnos egyáltalán nem örült, csak emelt hangon mondogatta, hogy: ” nem, nem!! „ és ismét megpróbálta a földbe rejteni a labdacsokat…., majd az ujjával is mutatta: nem!

De hiába volt minden, muszáj volt a labdákat kiszednem a földből újra, megint csak megharapdáltam, de ezúttal nem tettem a gazda háza elé, hanem elrejtettem a saját házamban.

Mama persze meglátta, mit tettem. Bosszús volt, és nem játszott velem. Kereste a kis labdákat, és képtelen volt megtalálni, így jöttem rá, hogy az ember szaglása mit sem ér. Pedig elég lett volna neki egy jó nagyot szippantani a lebegőből, rögtön tudta volna, merre dugtam, amit keres. Szaglás nélkül jó sok időbe tellett, míg a labdákat megtalálta, szomorúan vitte el a házamból, és többet nem rakta a földbe őket. A szomszéd, aki mindent látott, és elég tapasztalt jószág volt már, tájékoztatott, hogy azok virághagymák voltak, amiket évek óta ültet a Mama tavasszal, és mivel szétrágtam, hát nem nyílik belőle többé virág…. ezt a leckét is megtanultam ugyan, de nem tudom miért, az ásás azóta is elkísér.

Néhány havazást megértem már, mégis állandóan és mindig gödröket kell ásnom, lukakat, amiket a Papa aztán betemet. Nekem ez egy jó játék, én kiásom, ő jön a lapáttal, és betemeti. De nem mindig örül neki.

Az ásásnak köszönhetően a kertben már csakis én vagyok az úr. Ahol véletlen ültettek valamit, oda kerítést tettek, hogy ne ássam ki, de leginkább nincs itt semmisem, ami nem engem szolgál. A házam van, a két vizesedényem, az ételes tányérom, és az egész terület az enyém. Se hagyma, se fa, se virág, és a fű is gyéren nő. Negyven kilónál is több vagyok, ha két lábra állok, nagyobb vagyok Mamánál, és annyit rohangálok, amennyit akarok. Szóval sejtheted! De minden reggel tisztaság és rend fogad, mikor enni kapok!

A szomszéd esténként jajveszékel, mert láncra kötik…én nem tudom, mi az, de ő mondta, hogy csak addig tud elmenni, ameddig a lánca engedi, és a dolgát is szégyen szemre a háza közelében kell elvégeznie, mert nem mehet távolabb. Sohasem játszanak vele, és nem is takarítanak körülötte, enni pedig csak csontmaradékot kap, amin már egy csepp hús sincs, vagy meleg vízbe áztatott kenyérhéjakat, mert azt a kisgazda nem eszi meg.

Mi labdázni szoktunk.

Mama megtanította, hogyan vigyem neki oda a labdát, majd eldobja, és susogja: „Keresd!”. Ekkor nekiiramodok, hatalmas ugrásokkal elszórakoztatom, miközben pontosan tudom, hova esett az a labda, de hát játszunk!!! Szóval ugrálok, szaladgálok, aztán felveszem a labdát, visszafutok hozzá, leülök eléje, és leejtem a labdát a lábához. Ekkor mindig azt mondja, hogy okos vagyok, és ilyenkor kapok egy kis falat jutalmat. Én nem tudok beszélni emberül, de beidomítottam a Mamát, hogy ha a játék közben odamegyek a vizesedényemhez inni, az azt jelenti, hogy elfáradtam, és befejeztem az ugrabugrálást. Én ugyan nem adok falatot a Mamának, de megérti a jelzésemet, és elteszi a labdát. De azért mindig van kettő, ami a házam körül látható, magamnak is dobálhatom, ha tetszik. Ezt a cselekvést éjszaka is végzem, őrködés közben így szórakoztatom magamat. Papa ki szokott jönni, megnézni, hogy milyen ügyes vagyok, de nem áll be játszani velem…néha morog is valami „miértnemtudszvégrealudniPamacs”-ot…aztán bemegy a házba.

Mamának az a mániája, hogy egy lánynak mindig csinosnak és jól fésültnek kell lennie. Minden féle szerszámai vannak, amivel engem, vagyis a bundámat szép fényesre akarja varázsolni. Szerencsére arra már az első évemben rájött, hogy én utálom a vizet, így néhány teljesen felesleges próbálkozás után, mikor engem fürdetett volna, ő lett tetőtől talpig csurom víz. Most már csak a fésűkkel babrál, és a csomóbontót használja. Rettenetesen utálom a dolgot, idegesít, ahogy a legnagyobb óvatosság mellett is húzza a szőrömet. Még jó, hogy mindig tájékozódik a dolgok felől, és elolvasta, hogy a hosszú szőrű fajta kutyák, mint én is, a legnagyobb melegben is jól érzik magukat a szőrükben, így az enyémet nem vágja le, csak fésülgeti. Két kerttel arrébb viszont a szomszéd panaszkodik, hogy három havonta kell mennie kozmetikába, ahol megfürdetik, megszárítják a bundáját és borotvával rövidre nyírják. Megkurtítják a körmeit, és néha még egy masnit is kötnek a feje tetejére….hát de jó, hogy belőlem nem csinálnak ilyen műkutyát.

Hogy mit kérdezel? Szeretek-e sétálni? Mi? Hogy én? Ki az utcára? Na nem pajtás, azt nem. Mikor kicsi voltam, vittek a pórázzal engem is, engedelmesen mentem, megtanultam a vezényszavakat, mint: „Lábhoz”….meg hogy: „Marad”….avagy: „Nem a tied”. De történt velem egy borzalom. Szabályosan mentem a póráz végén, számon a kosárral, ahogy kell. Aztán egyszer csak előrohant egy bokor mögül három idegen kutyatárs, a póráz egyik végét fogta a Papa, a másikon én feszültem, azok ott hárman nekem jöttek, csípek, haraptak, ahol tudtak, én sehogy sem tudtam védekezni. Azok letepertek, és kis híján tragédia lett a vége….nem igen beszélgetnénk most, ha a Papának eszébe nem jut, hogy elengedje a pórázt. Akkor én felugrottam, és rohantam, ahogy csak a lábam bírta, támadóim pedig csak néztek bambán, hova lettem. Egy szó, mint száz, hosszas keserves nyüszítés és sírdogálás után Mama megtalált, de ő is sírt nagyon. Nem voltam valami jó állapotban, így elvittek az orvoshoz. A doki megnyugtatta a Mamát és a Papát, hogy semmi végzetes nem történt, még a bőröm sem szakadt fel, de sok ütés és karmolás nyomát viseltem véraláfutás formájában. Nos, kis barátom, ez volt az utolsó sétám, azóta akkor sem megyek a kerítés vonalánál kintebb, ha a kapu tárva nyitva van. Akkor sem, ha negyven kiló vagyok. Mit mondasz? Hogy gyáva vagyok? Nem, nem gyáva vagyok, hanem bölcs. Idebent minden az enyém, az udvar, a ház, a tányér, és minden, ami benne van. Ennél többet ugyan mit is találhatnék különbet a kapun kívül? Na ugye! Semmit!

A cicákkal különben rendkívül jó a kapcsolatom. Sokat játszunk, bár van köztünk egy kerítés, de ők akkor szökkennek át rajta, amikor csak akarnak. Kergetőzünk, még labdázni is szoktunk, de ha jön a Papa, vagy a Mama, rögtön úgy csinálunk, mintha ellenségek volnánk…bár magam sem értem, miért nem lehet minden négylábú egymás barátja?

Amúgy a macskáknak is nagyon jó sora van: az egész udvar az enyém, az egész padlás viszont az övék. Mindenkinek külön tányérja van, és minden nap kapnak enni. Sőt, a gazdáink emberbarátai esténként külön finom falatokat adnak nekik, így aztán igazi jólétben van részük.

A cicusok nagyon hálás jószágok. amikor csak lehetett, egy-egy egérkével köszönték meg a finom falatokat. Szép sorban a tányérjuk mellé helyezték a mozdulatlan apróságokat, hogy a gazda lássa, mikor reggel enni ad, milyen ügyesek ők. Nem is lett volna ezzel a szokással semmi baj, de egyszer, a kisgazda, Krisztike látta, amint Cuki megfogott egy kis szürkét. Mama is látta, és elégedetten csettintett, milyen ügyes az ő macskája. Ám nem látott a tányér mellett semmit. Kereste, kereste…még Krisztit is kérdezte, nem látta-e a kis egeret, amit Cuki fogott….a kislány csendesen válaszolt: De hát ő is Isten állatkája….na, így derült ki, hogy a kis egeret kimentette a kis ember a Cuki szájából, és szabadon engedte. Gondolom, ijedtében az egész egér család elköltözött másfelé, mert azóta egy példányt sem láttam.

Vannak nyuszikák is, Mogyoró és Pitypang a nevük. Egy összkomfortos ketrecben laknak, de tavasztól őszig napi rendszerességgel ugrabugrálhatnak a hátsó kertben, a kis embergyerekek nagy örömére. Télen hatalmas bundát növesztenek, mint ahogy a cicák is, akkorák, mint egy felfújt szőrgombóc, amit aztán tavasszal levedlenek, és szép fényes szőrrel várják a Húsvétot. Hogy nekik mi a közük a tyúktojáshoz, azt még nem tudom pontosan, de minden alkalommal, mikor Húsvét van, egy csomó színes tojással örvendeztetik meg a kisgazdákat.

Túkocskák is élnek nálunk. Nekik is van ketrecük, és van egy nagy kifutójuk. Nagyon szeretnek itt lakni, néha ők is szabadon sétálgatnak a kertben és bogarászhatnak, kapirgálhatnak. Vicces, amikor egyik is húz egy gilisztát, a másik is, aztán kiderül, hogy ugyan azt húzzák kétfelől.

Láttam ám a gazdát, egy kis területen gilisztákat tenyészt, amik virágföldet készítenek neki…néha elcseni a tyúkok elől a földtúró kukacot!

Na és a halak….van egy nagy régi kád. Eredetileg locsolóvíz volt benne, de a gyerekek a kiszáradó patakocska sarából kimentették a kis halakat, és ide tették bele. Azóta haleledelt is vásárolnak, és figyelik, hogy nőnek a kis védenceik. Még vízicsigák is leltek itt otthonra, és természetesen már nem használják öntözésre ezt a vizet.

Mit kérdezel? Hogy dolgozom-e? Hát, én nem dolgozom. A szomszédok igen, de én nem. Szórakozásból vagyok fent éjszaka, Figyelem a Holdat, a sünök surranását, a gyíkok futását, köszönök a szomszéd macskának, továbbítom a kutyarádió híreit, labdázom, és közben egyik kedvenc helyemről a másikra fekszem.

Van egy árnyékot adó pad, az alatt is az én helyem van, sőt, a bekerített bokrok közt egy terület, ahova a reggeli nap süt. Fekhetek a házamban, ha tetszik, de amikor a Mama főz, az ajtó előtti lépcsőn heverek, és figyelem az illatokat.

Hogy mi? Nem értem a kérdést…meg-ver-ni? Az mi? Nem tudom mi az.

Ha rosszat csinálok? Nem csinálok. Na jó…néha… a múltkor is felmentem a tornácra, és kiráztam a földet a kis cserepekből, mert a földnek a földön a helye…igen, akkor Mama mondta, hogy nem szabad….többször is elmondta….hát, lehet, hogy az nem volt jó….

De továbbra sem értem, mi az, hogy „megverni” ?

A gazdámék néha elmennek, olyankor én őrzöm a házat. Szeretem, ha mindenki tudja, én vagyok az úr, és nem jöhet be senki, amíg én vagyok a főnök.

Szeretek itt lenni. Vannak barátaim, sokat játszom, sokat ehetek, mindig van friss vizem, szabadon élek, annyit ugatok, amennyi tetszik, van házam, sok pihenőhelyem, így aztán elviselem a szőrömmel való babrálást is.

Hát szevasz, megyek, ugatok egy kicsit, jön valami idegen…Felállok a kerítésre, kifeszítem a mancsaimat, felhúzom az ínyemet, kivillantom erős és egészséges fogaimat…., látod? Fél tőlem!

De kérlek, ne áruld el senkinek, hogy ez csak játék. Ha valaki jobban belenéz a szemembe, a tekintetemből úgyis kiolvassa, hogy sohasem bántanék senkit!