Nagyfiunk és a riasztó

Nagyon hamar eltelik az idő, szinte nem is vesszük észre, hogy a kisgyerekből nagy gyerek lesz. A mi elsőszülött fiunk is hipp-hopp nyolcadik osztályos lett. Amikor a tanév a vége felé járt, minden féle tennivalók vannak. Náluk is, az iskolában, a végzős gyerekeknek ünnepségeket, játékokat tartottak, aminek a végén tombola sorsolás volt.

AI generált kép!

Ő is vásárolt magénak néhány szelvényt, remélve, hogy valami klassz ajándékot fog kapni! Nagyon szeretett nyerni, és reménykedett benne, hogy a fő díjat, egy kerékpárt húznak ki azon a számon, ami az övé. Így ment el aznap reggel, nagy izgalommal.

Mi is elmentünk dolgozni, és a sok feladat közepette el is felejtettük, milyen nagy események várhatóak azon a napon. Tudtuk, a szerencse forgandó, ritkán kedvez, kevés az esély rá, hogy a fő díjat elhozza valaki. Sok száz diák volt az iskolában, mindenkinek több sorsjegye volt, és csak egy nyerhette el a fő díjat. Mi így nem is reménykedtünk! És el is felejtettük az egészet!

Este, a mindennapi hosszú utazás után fáradtan, a korai melegtől izzadtan értünk haza, de már gyanússá vált azonnal, amit a buszból is látni lehetett: a lakásunk ablakainak függönyei mögül izgatottan kandikáltak elő a mi gyerekeink, és lesték, vajon hazaérünk-e már….

Elfelejtettem a napi munkában, milyen nap is volt, csak láttam a sok csillogó gyerekszemet, és egymás szavába vágva magyaráztak, már a folyosón, és egy szót sem értek, amikor elsőszülöttünk kijött a lakásból, és komolykodva előadta, hogy megnyerte a főnyereményt.

- Nocsak, a biciklit?

- Na, azt nem, hanem a riasztót!

- Riasztót? Milyen riasztót?

Lakásriasztót? Mert autóriasztó nem kell, kocsink nincs….- épp ezt taglaltuk a lépcsőn állva, a gyerekekből majd kipukkadt a nevetés, csak álltak piros arccal, nevető szájjal, amikor egy kis fekete gombóc gurult ki a lakásból. A fekete gombóc lassan megállapodott, láthatóvá vált négy lábacska, egy hatalmas nagy pocak, egy fekete szimatoló orrocska, és két érdeklődő fényes gomb szemecske….és az egész jelenség hátulján egy farok kezdett nagy munkába, úgy csóválódott, hogy az egész kis kutyagombóc majdnem feldőlt! A gombóc tehát egy kis kutya volt, aki elindult a hozzá képest hatalmas lépcsőn lefelé, és csak gurult, gurult, egészen Anyu lába elé…..

Tudta ő, hogy oda kell gurulnia, mert Anyu már éppen ráncolta a szemöldökét össze, hogy micsoda vircsaft ez, vigyék a kutyát, ahova akarják, ide nem kell! Még hogy kutyát a szőnyegpadlós lakásba….bepisil-bekakil…vinni kell sétálni….de mindezt nem tudta anyu elmondani, mert a gombóc ugye előtte huppant le a lépcsőről, neki föl kellett azt kapni, meg kellett ölelni, magához szorítani, minek következtében a kis kutya a barátság jelével, egy hatalmas nagy arcon-nyalintással anyu összeráncolt szemöldökét egy pillanat alatt messzire űzte!

Anyu mindössze csak annyit kért, vigyék állatorvoshoz a szegény jószágot, akinek akkora a hasa, hogy a földön húzza, csak tán nem beteg, vagy ilyesmi….és oltani is kell!

A négy kölök a kutyával elrohant az orvoshoz, remélve, hogy a kicsi kutya egészséges, mert anyu megígérte, hogy ha nincs baja: maradhat!

Kuszinak neveztük el, mert Anyukámnak gyermekkorában volt egy hasonló kutyája, az is fekete volt.

A kutya erős volt és egészséges, és mindenki nagyon szerette, de valóban nem volt a lakásba való. Kevés volt neki a négy fal, több levegőre vágyott, mint amit az iskolások hazatérve neki nyújtani tudtak.

Viszont a Nagynéninek éppen szüksége lett egy kutyára, aki őrzi a házat! Nos, mikor ők eljöttek látogatóba, és a kis kutyát is megszerették, egy kényelmes ládikába tették, így a vonaton minden gond nélkül, kézipoggyászként haza is vihették!

Nagy volt a Kuszi öröme, boldog volt a hatalmas kertben! És a család bár mikor is ment rokonlátogatóba, a kutyuska mindig megismerte őket, és ugyan olyan örömmel csóválta nekik a farkát, mint az első napon, mikor nyereményként a családba megérkezett!