Zsurkay György, a borzovai tanító
- Írta: Szabó József János hadtörténész
- Közzétéve Olvasói történetek
Elemi népiskolai tanító, kántortanító, általános iskolai tanító. Miután Nyírbátorba költöztünk, nyaranta, az iskola kétkönyvszekrényes könyvtárából hoztam ki olvasnivalót. Csak két és fél évig jártam ott iskolába, de az a két és fél év egész életemre meghatározó maradt.

Nyírgyulajban született, 1926-ban és Nemesborzován hunyt el 80 éves korában 2006-ban. Én 1960-63 között voltam a tanítványa. A mi osztályunk igen népesnek számított, hatan voltunk. A nyolcadik osztály mindössze egy főből állt. Míg az egyik osztálynak órát tartott, a többieknek csendes egyéni tanulás volt, vagy hallgatták az előttük tanulók óráját. Olyan is lehetett, hogy a falra függesztett térképek előtt „játszottunk”, ami azt jelentette, hogy az egyik „játékos” által előzőleg elolvasott feliratot kellett a többieknek megtalálni a térképen. Ez is egyfajta játékos tanulás volt.
Az óra végét az általa bemondott „szünet” szó jelezte. A szünet alatt a kerítésre támaszkodva figyelte a gyerekek játékát. A 10 perc leteltét a szintén általa bemondott „befele” szó jelentette, amire mi bevonultunk és kezdődött a következő óra.

A testi nevelést is fontosnak tartotta. Akkoriban nem mindenkinek volt biciklije a faluban. Tanitó úr bárkinek kölcsönadta vasárnaponként a biciklijüket, amivel mi a környék falvaiban cirkáltunk. Télen az osztályterem egyik végében lévő szénporos kályhával ő maga személyesen fűtött. Mindig csodáltam, amikor a szénporra vizet öntött. Csodálkoztam, hogy a tűz nem aludt ki, hanem füst nélkül lassan égett tovább.
Zsurkay György 1947-től 1975-ig tanított Borzován, amikor is megszűnt az iskola, ami nem csak a tanítást szolgálta, de helyet adott a falu minden kulturális rendezvényének. Itt volt szombat esténként a mozi és az ünnepi megemlékezések, de a férfiak is itt nézték a futballmérkőzéseket, miután itt volt a faluban az első és egyetlen televízió is.

1950. május 13-án vette feleségül Láng Éva postahivatal vezetőt, aki a szomszéd községben, Mándon teljesített szolgálatot. Tanítóné asszonynak szólította mindenki a faluban. Ő volt az, aki képesítve volt injekció beadására, így gyakori mandulagyulladásom miatt sokszor kaptam penicillin injekciót, ami fájdalmas volt, ezért féltem a tűtől. Egyszer megmutatta, hogy én tű nélkül kapom, tehát nem kell félni. Persze a szúrás előtt visszatette a tűt, amit én nem láttam, de attól kezdve nem mertem sírni.
Zsurkay György 1964-ig egyedül tanította a nyolc osztályt, de 1964-ben a kisiskolákat összevonták, így került a nemesborzovai felső tagozat a penyigei iskolába, s a Borzován maradt alsó tagozatot Zsurkay tanító úr tanította tovább.

A borzovai iskola megszűnése után Nagyszekeresre busszal szállították a gyerekeket, ő pedig kismotorján járt át naponta. 1988 nyarával munkaviszonya megszűnt. 2001. augusztus 18-án Nemesborzova népe díszpolgárrá választotta Zsurkay Györgyöt. E megtisztelő cím átadása egybeesett az újjáépített nevezetes műemléktorony szentelésével.
Zsurkay György egész életét Nemesborzovának szentelte. Szerette, családjának tekintette a falu népét. Az emberek naponta fordultak hozzá tanácsért, egy-egy kérvény vagy hivatalos levél megírásáért. Nem publikált tudományos munkákat, a média sem kapta szárnyára, de ő volt a lámpás, aki mindenkinek juttatott a fényéből.
