Zsurkay György, a borzovai tanító

Elemi népiskolai tanító, kántortanító, általános iskolai tanító. Miután Nyírbátorba költöztünk, nyaranta, az iskola kétkönyvszekrényes könyvtárából hoztam ki olvasnivalót. Csak két és fél évig jártam ott iskolába, de az a két és fél év egész életemre meghatározó maradt.

Nyírgyulajban született, 1926-ban és Nemesborzován hunyt el 80 éves korában 2006-ban. Én 1960-63 között voltam a tanítványa. A mi osztályunk igen népesnek számított, hatan voltunk. A nyolcadik osztály mindössze egy főből állt. Míg az egyik osztálynak órát tartott, a többieknek csendes egyéni tanulás volt, vagy hallgatták az előttük tanulók óráját. Olyan is lehetett, hogy a falra függesztett térképek előtt „játszottunk”, ami azt jelentette, hogy az egyik „játékos” által előzőleg elolvasott feliratot kellett a többieknek megtalálni a térképen. Ez is egyfajta játékos tanulás volt.

Az óra végét az általa bemondott „szünet” szó jelezte. A szünet alatt a kerítésre támaszkodva figyelte a gyerekek játékát. A 10 perc leteltét a szintén általa bemondott „befele” szó jelentette, amire mi bevonultunk és kezdődött a következő óra.

A testi nevelést is fontosnak tartotta. Akkoriban nem mindenkinek volt biciklije a faluban. Tanitó úr bárkinek kölcsönadta vasárnaponként a biciklijüket, amivel mi a környék falvaiban cirkáltunk. Télen az osztályterem egyik végében lévő szénporos kályhával ő maga személyesen fűtött. Mindig csodáltam, amikor a szénporra vizet öntött. Csodálkoztam, hogy a tűz nem aludt ki, hanem füst nélkül lassan égett tovább.

Zsurkay György 1947-től 1975-ig tanított Borzován, amikor is megszűnt az iskola, ami nem csak a tanítást szolgálta, de helyet adott a falu minden kulturális rendezvényének. Itt volt szombat esténként a mozi és az ünnepi megemlékezések, de a férfiak is itt nézték a futballmérkőzéseket, miután itt volt a faluban az első és egyetlen televízió is.

1950. május 13-án vette feleségül Láng Éva postahivatal vezetőt, aki a szomszéd községben, Mándon teljesített szolgálatot. Tanítóné asszonynak szólította mindenki a faluban. Ő volt az, aki képesítve volt injekció beadására, így gyakori mandulagyulladásom miatt sokszor kaptam penicillin injekciót, ami fájdalmas volt, ezért féltem a tűtől. Egyszer megmutatta, hogy én tű nélkül kapom, tehát nem kell félni. Persze a szúrás előtt visszatette a tűt, amit én nem láttam, de attól kezdve nem mertem sírni.

Zsurkay György 1964-ig egyedül tanította a nyolc osztályt, de 1964-ben a kisiskolákat összevonták, így került a nemesborzovai felső tagozat a penyigei iskolába, s a Borzován maradt alsó tagozatot Zsurkay tanító úr tanította tovább.

A borzovai iskola megszűnése után Nagyszekeresre busszal szállították a gyerekeket, ő pedig kismotorján járt át naponta. 1988 nyarával munkaviszonya megszűnt. 2001. augusztus 18-án Nemesborzova népe díszpolgárrá választotta Zsurkay Györgyöt. E megtisztelő cím átadása egybeesett az újjáépített nevezetes műemléktorony szentelésével.

Zsurkay György egész életét Nemesborzovának szentelte. Szerette, családjának tekintette a falu népét. Az emberek naponta fordultak hozzá tanácsért, egy-egy kérvény vagy hivatalos levél megírásáért. Nem publikált tudományos munkákat, a média sem kapta szárnyára, de ő volt a lámpás, aki mindenkinek juttatott a fényéből.