A penyigei az utolsó históriás népballada

Gyakran bicikliztem Fehérgyarmatról Nemesborzovára, Penyigén és Mándon keresztül. Nagymamámtól hallottam az egykori penyigei tragédiáról. Mikor a Szenke mellett haladtam el mindig eszembe jutott az 1905 tavaszán történt tragédia.

Csodálkoztam is, hogy hogyan lehetett ebbe a kis vízbe belefulladni. A penyigei Szenke ma nyugodt, csendes víz, de a 20. század elején sokkal nagyobb volt, még rév is működött rajta. A Szenke: patak is, tó is, csatorna is, de külön-külön egyik sem. Nevének eredete a homályba vész. Talán a Zenke női névre hasonlít, aminek a jelentése csengő, zengő. A magyar utónévkönyv szerint a Zenke név a Csenge név alakváltozata. Az itt élők viszont szülőföldjüket szent helynek tartják „szentke, szentecske” névre emlékeznek. A Vályi birtokra csak csónakkal lehetett átjutni. A századforduló táján Vályi Árpád birtokolta Penyige határának nagy részét, többek közt a „Szenkehátat”, a nép nyelvén „Tulaszenkét” is, ahol sűrű búza termett.

Ám termett benne a szúróka is, amit számos más névvel is illettek, de egy biztos, a szára erősen szúrós volt, amit akkoriban egy nyeles szerszám, a búzatisztító segítségével, kézi erővel távolítottak el a vetésből többnyire fiatal lánygyermekek. A tulajdonos ekkor nagykéri Vályi Árpád volt, aki 1887–1892 között a szilágysomlyói és keceli kerületek országgyűlési képviselőjeként Szatmár vármegyében Majtison, Kisszekeresen, Nagyszekeresen, Darnón, Csaholcon és Penyigén birtokolt földeket.

A gyermekmunkáért csak napi 20 krajcárt [A népnyelv még sokáig krajcárnak nevezte a korona váltópénzét, a kétfilléres érmét] kellett fizetni. A szegények ennek is örültek. A Szenkén csónakon mentek át. A rév reggel átvitte a munkásokat, este hazahozta. Mindig rendjén mentek a dolgok, egy kivételével, aminek tragédia lett a következménye. Az eredetileg pár személyes lélekvesztőbe legalább kétszer annyian szálltak be, mint ahánynak szabad lett volna.

Az utasok között volt egy húszéves, epilepsziás fiú is, akitől a lányok elhúzódtak, és emiatt mind a csónak elejébe álltak. Már majdnem átértek a Szenke túlpartjára, amikor a csónak eleje hirtelen lemerült, a hátulja felcsapódott, és maga alá temette a vízbe borult utasokat. Nagy riadalom támadt. Bár a lányok közül többen  tudtak úszni, kilenc kislány mégis belefulladt a folyóba. A hivatalos eljárások után mindenki hazavitte a maga halottját.

1905. május 5-ének hajnalán búzát tisztítani igyekvő lányokkal együtt a csónakba szállt Erdei Gyuri akkor még megmenekült, mert ki tudott úszni, de 30 éves korában 1909. szeptember 2-án egy epilepsziás roham őt is elvitte.

A szakemberek ezt a penyigei balladát tartják az utolsó históriás népballadának, ami így kezdődik: „Ezerkilencszázötödik évbe, kilenc kislány belehalt a vízbe, beleültek a hajó orrába, elmerültek a Szenke habjába.” A ballada utolsó sora pedig így hangzik: „Utas nézz be a temetőkertbe, kilenc kislány nyugszik egy szélébe, Isten veled kilenc letört rózsa, szép csendesen nyugodjál a sírba.”

Mindenesetre a penyigei lányok tragédiájáról született balladát a mai napig ismeri és énekli a nép.