Ahol megtört a tatárok lendülete - a muhi csata egy hadtörténész szemével

Négyesi Lajos ezredes, hadtörténész szerint a híradás annyira megalapozottnak tűnt, hogy Kálmán herceg és Ugrin érsek azonnal összegyűjtötte fegyvereseit és a mintegy 7 kilométerre lévő hídhoz indult. A gyanútlanul várakozó tatár előőrsökre menetből zúdult rá a nehézfegyverzetű magyar lovasság támadása, amely az átkelt erőket teljesen felmorzsolta. A pánikba esett ellenség eltűnt a sötétségben, legalábbis egy időre.

A győzelem után a magyarok erős hídőrséget hagyva hátra, hajnali három óra tájban érkeztek vissza a táborba, ahol egyesek aludni tértek, míg mások nagy vigadozások közepette haditetteikről dicsekedtek a tábortüzek köré gyűlt társaiknak. A mongol hadvezetőség ekkorra már befejezte módosított haditervének kidolgozását, az utasítások végrehajtását a csapatok teljes sötétségben, valószínűleg hajnali 1-2 óra tájban kezdhették meg. Eszerint a Batu vezette főerők ismét a hídon próbálkoznak az átkeléssel, míg a Sejbán és Szübeetej vezette csapatok a folyó felső és alsó folyásánál hajtanak végre folyóátkelést. „Az átkaroló hadmozdulatot mindkét köteléknek sötétben kellett végrehajtania. A Sejban vezette – feltehetően 1000 fős - lovasosztag hajnali négy óra tájban érhetett a gázló közelébe, majd nem sokkal később megkezdte az átkelést. A Szübeetej parancsnoksága alatt álló – sokkal nagyobb létszámú, kb. 10-12 000 fős – csoportosításnak azonban nehezebb dolga volt, hiszen a folyómeder megközelítése során egy kiszélesedő mocsaras ártéren kellett átküzdenie magát” – tette hozzá Négyesi Lajos.  

A nem várt nehézség okozta késedelem miatt a hidat támadó mongol főerők jelentős veszteségeket szenvedtek. P. Szabó Sándor, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem sinológusa a Yuanshi 121. tekercsében található Szübeetej életrajzban bukkant erre utaló információkra. Eszerint amikor a csatát követően a (mongol) fejedelmek egybegyűltek Badu [Batu] azt mondta: „Amikor a Kuoning-folyónál harcoltunk, Szübeetej segítsége késve érkezett, ezért megölték az én Bahatumat!” Szübeetej erre így felelt: „Fejedelem uraim csak azt tudták, hogy a felső folyásnál sekély a víz, ráadásul van híd is, így átkeltek és harcba bocsátkoztak. Azt azonban nem tudták, hogy én az alsó folyásnál még nem végeztem a tutajok összekötözésével. Most csak azt hangoztatják, hogy én késve érkeztem, de gondolniuk kellene arra is, hogy mi volt ennek az oka” – jegyezték fel a kínai nyelvű mongol források.

A kis kitérő után térjünk vissza a hajnali eseményekre. Batu parancsára ekkorra már a hídfőbe vontatott hét hadigép dobált hatalmas köveket a magyar hídőrségre, akiket a tatár íjászok is egyfolytában zaklattak. Az őrség egy darabig kitartott, majd miután Sejbán lovasai rázárkóztak a hídfőre, kitörtek a már bekerített őrhelyeikről és visszatértek a táborba. Reggel hat óra tájban így megnyílt az út a mongol főerők előtt, akik hamarosan az egész „rónát elborították.” A mongol sereg helyzete ennek ellenére sem volt kedvezőnek mondható, hiszen a Batu vezette erők csupán fél hét tájékán kezdhették meg az átkelést, amely az éjféli események tükrében eléggé kockázatosnak tűnt.

A tatárok szerencséjére azonban a magyar seregnek csupán egy része – valószínűleg azok, akik az éjféli összecsapásban is részt vettek – indult el azonnal a híd irányába, míg mások megszokott reggeli tevékenységüket folytatták. „Nem vették komolyan a támadást, azt gondolták, hogy az éjszakai összecsapáshoz hasonlóan Kálmán ismét szétveri a tatárokat” – jegyezte meg Négyesi Lajos ezredes, hozzátéve: a Sejbán vezette csoportosítás a főerők biztosítása érdekében tizedenként szétoszolva megközelítette a magyar tábort. Ezt a tényt egyébként Spalatoi Tamás is megerősítette, miszerint: a tatárok sáska módjára, kis csapatokban pattantak fel a földről.

A híd irányába nyomuló magyar lovasság először ezekkel a felderítő csoportokkal találkozott, majd az idő előrehaladtával egyre nagyobb létszámú csapatokkal került szembe, amelyek már nem hátráltak meg, hanem vállalták a harcot. Az első összecsapásra valahol a mai történelmi emlékhely környékén kerülhetett sor: a nagyobb harcértékű, de létszámban kevesebb magyar lovasság valósággal darálni kezdte a könnyebb fegyverzetű tatár egységeket, amelyek a hídon keresztül folyamatosan kapták az utánpótlást. Kálmán herceg és Ugrin érsek ekkor döbbent rá: a mongol fősereggel állnak szemben.

A táborba visszatérve a herceg és az érsek felháborodva tapasztalta, hogy IV. Béla nem adta ki a parancsot a felkészülésre. Az érsek, „mivelhogy rettenthetetlenül szókimondó férfi volt, fennhangon kezdte a királyt hanyagságáért korholni, majd Magyarország minden zászlósurát tunya gyávasággal vádolni, mert ekkora veszedelembe kerülve sem életükkel nem törődnek, sem az ország megmentésére nem készülnek.” A hercegi és érseki csapatok a templomosokkal és az időközben felfegyverkezett katonasággal kiegészülve ismét kitörtek a táborból. A körülbelül 10 000 fős magyar csoportosítás - az egykori muhi falu környékén - ekkor már az átkelt tümennel került szembe: „Kálmán herceg, Ugron érsek és Jakab mester parancsnoksága alatt ismét a Batu-csoportra vetették magukat. A három rettenthetetlen vitéz ellenállhatatlan erővel nyomult előre. Ugron, az oroszlánszívű hős csoportja élén a tatárok legsűrűbb soraira vetette magát, azok között iszonyú pusztítást vitt véghez. Mint a villám csapott le rájuk, akik ész nélkül zajongva rebbentek szét és szinte utat nyitottak a bőszülten előretörő aránylag kicsiny, de elszánt magyar csoportoknak. Kálmán herceg és Jakab mester sem maradtak mögötte vitézség dolgában s ők is nagy rombolást vittek véghez az ellenség soraiban” – írták a források.

A helyzet a tatárok szempontjából is kritikussá vált, emiatt Batu kénytelen volt bevetni utolsó tartalékait, köztük vértes testőrségét is. Carpini leírása szerint maga a kán pedig kivont karddal állta el pánikszerűen visszavonuló harcosai útját. „Ne fussatok! Ha megfutamodtok, senki sem menekül meg, ha pedig meg kell halnunk, haljunk meg mind egy szálig." A kialakult véres közelharcban esett el a vértes testőrség parancsnoka, Bahatu (Bakatu) fővezér is számos harcosával egyetemben, a magyar lovasság lendületét azonban sikerült megfékezni. Délelőtt 11 óra tájban egy újabb hatalmas mongol lovastömeg jelent meg a magyar tábor közelében és lassan hömpölygött annak irányába: Szübeteej serege jelentős késéssel, de végrehajtotta az átkelést.

A hátukat fenyegető veszély miatt a harcban álló magyar csapatok megkezdték visszavonulásukat a tábor felé, de addigra a templomos és a johannita lovagok szinte mind egy szálig elestek, a hercegi és érseki kíséret pedig súlyos veszteségeket szenvedve szakadt el a tatár erőktől.

A körülzárással fenyegetett táborban általános fejetlenség uralkodott, kisebb csoportok próbálkoztak ugyan szembeszállni a támadókkal, a túlerő azonban hamarosan visszavonulásra kényszerítette őket. „A magyarok látván, hogy az ellenséges csapatok által minden oldalról körül vannak kerítve, elvesztették fejüket és eszüket, seregeik kifejtéséről vagy általános viadalra menésről még gondolkozni sem tudtak, hanem a roppant veszedelemben megrettenve, ide s tova jártak mit az akolban a farkasok marásától megmenekülni akaró juhok. Az ellenség pedig minden oldalról rájuk törve, nem szűnt meg őket nyilazással és lövöldözéssel szorongatni. Ily körülmények között a magyarok nyomorult sokasága minden józan eszét elvesztve, nem tudta, mit csináljon, mert arra sem volt már mód, hogy egyik a másikkal szót váltson s kiki csak maga miatt aggódván, a közjóról senki sem tudott gondoskodni. Az emberek a dárdák és nyilak záporát nem fegyverrel, szemben fogadják, hanem hátat fordítva a lövésekre s lépten-nyomon oly sűrűn hullottak, mint ahogy a megrázott tölgyfáról a makk szokott potyogni” – jegyezte le Spalatoi Tamás.

„A mongolok is tisztában voltak vele, hogy egy megerősített tábor elleni frontális támadás rengeteg véráldozatukba kerülne, így, ha nem tör ki pánik, a védők hatékonyan védekezhettek volna” – vélekedett Négyesi Lajos ezredes, aki emlékeztetett a csaknem 20 évvel korábban vívott Kalka-menti csatára, ahol a kijevi fejedelem csapatai a megerősített táborukban három napon keresztül tartottak ki Szübeetej seregei ellen. „Véleményem szerint az erősebb magyar sereg hasonlóképp tarthatta volna magát, hiszen a tatárok a tábor nagy mérete miatt nem tudtak jelentékenyen ártani a bent lévőknek.”

A mongolok ezért a jól bevált lélektani hadviseléshez folyamodtak: a tábor körül száguldozó hatalmas lovastömeg, a zsúfoltság, a gyújtónyilak által fellobbanó tüzek, a füst miatt kétségbeesett védők a tábor nyugati oldalán szándékosan megnyitott „egérút” felé özönlöttek. A végletekig hajszolt embereket ezután a tatár lovasok módszeresen legyilkolták. Batu következetesen vadászott IV. Bélára, a király azonban – valószínűleg álruhában - hűséges testőreitől kísérve nem Pest irányába indult, hanem Diósgyőrnek vette útját. A kitörés során Béla számos alkalommal közvetlen életveszélybe került: „egy csapat tatár egyenesen rárohant, de Mahalfia Detre, gyermekkora óta hű szolgája, feltartóztatta őket; súlyosan megsebesült, de IV. Bélát a haláltól megmentette. Egy másik tatárt, aki lándzsával támadta meg, Pok Móricz fia, Móricz vágta le a lóról. Ernye, a borsodi és felső tiszamenti Ákos nemzetség fia átadta a királynak a lovat, amelyet a maga megmentésére tartott, azután visszafordult az üldözőkre. Nyíl, dárda több sebet ejtett rajta, de feltartóztatta az ellenséget és még maga is, bár nehezen, „Isten segítségével” megmenekült. De az üldözés folyt; a királynak ez a paripája is már alig bírta. Akkor Huntpáznán Ivánka fia András, a Forgáchok őse, a nyitrai Ghymes vár ura, szintén átadta gyors paripáját s Tamás testvérével visszamaradt; neki még sikerült megszabadulni, de Tamást az üldöző tatárok legyilkolták” – írták a források.

Akadtak azonban olyanok is, akik kivárták az éjszakát a táborban és csak akkor indultak útnak, mikor a „tatárok is elpihentek.” De bármerre is igyekeztek az éjszaka sötétjében, mindenütt a még „lélegző vagy sebeikben nyöszörgő szerencsétlenek testébe botlottak.”

Mire ismét leszállt az éj a Sajó-menti pusztára, a királyi sereg megsemmisült, a környéket kétnapi járóföldre mindenütt holttestek borították. A mocsarakban lelte halálát a rettenthetetlen Ugrin érsek, Mátyás esztergomi érsek, Gergely győri püspök és az egyháznagyok és papok nagy része. A csatatéren esett el Rajnald erdélyi, Jakab nyitrai püspök, Erádius bácsi és Albert esztergomi főesperes, valamint emberei élén a templomosok mestere is. Kálmán herceg súlyos sebektől borítva úttalan utakon igyekezett Pest felé.

A tatárok is nagy árat fizettek a győzelemért: P. Szabó Sándor sinológustól megtudtuk, Szübeteej kínai nyelvű életrajza szerint Batut az addigi kudarcok annyira megviselték, hogy még a menekülőket sem akarta üldözni, így egyedül Szübeteej elszántságának volt köszönhető a siker. „A fejedelmek úgy vélték, hogy az ellenség nagy számú és még mindig nagyon erős, ezért vissza akarták rendelni Szübeteejt, aki így szólt: „ha fejedelemségeitek vissza akarnak fordulni, hát forduljanak vissza! …én azonban vissza nem fordulok mígnem a Tuna [Duna] folyóig, Macsa városáig nem érek.” 

Veszteségeik a kortárs Johannes de Plano Carpini ferences szerzetes úti beszámolójában is visszaköszönnek, amely szerint a tatárok földjén két temető van: „az egyikben hantolják el a kánokat, a vezéreket és az összes nemesurakat; bárhol érje őket a halál, ha lehetőség kínálkozik rá, ide hozzák őket. Sok aranyat és ezüstöt temetnek el velük. A másik temetőben azokat helyezik el, akiket Magyarországon öltek meg, ott ugyanis sokan lelték halálukat.”

honvedelem.hu