Beregi reformátusok 1914–15.

A mai magyarországi Beregen a történeti Bereg vármegye Tisza melletti területeit értjük, amely a Beregi Tiszahát néven is ismert.

A vidék sorsa ezer szállal kötődik a reformációhoz. Itt volt a reformáció egyik magyarországi bölcsője. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye középkori templomainak legszebb csoportját is a Felső-Tisza-vidéken találhatjuk. Ezek a templomok a gótika kiemelkedő emlékei a Kárpát-medencében, de a reformáció művészetének is legszebb példái.

Száznyolc évvel ezelőtt, 1915. március 24-én Beregszászon tartott közgyűlésen Várady Gyula a beregi egyházmegye gondnoka így jellemezte az egyházmegye első világháborús helyzetét: „Híveinknek nagy része hadba vonult (…) közülök oly sokan idegen földön, jeltelen hantok alatt alusszák örök álmukat, amely hantokra nincs ki virágot ültessen, nincs ki azokat könnyeivel áztassa (…) a 11-ik honvéd és 65-ik sor-gyalogezred, amelyben fiaink szolgálnak, a legnagyobb megpróbáltatásoknak voltak kitéve: a csatatéren legtöbben közülük hunyták le örökre szemeiket...”

A harcok kezdeti szakaszában Kelet-Magyarország térsége, Ung-, Ugocsa- és Bereg-vidék megtelt a főleg Galíciából érkezett menekültekkel. Németek, lengyelek, rutének, magyarok, menekültek el minél messzebb a frontvonaltól. Ez a háború által nem érintett beregi lakosság körében nagy pánikot és zűrzavart keltett.

Lemberg elestét követően, 1914. szeptember 14. után a hágókon feltűnt kozák járőrök és az őket követő orosz gyalogság betört a Vereckei-hágónál. Az orosz katonák a családi házak egy részét felperzselték, a lakosság jószágait, élelmiszerét elkobozták vagy megsemmisítették, annak ellenére, hogy a hadműveletek által érintett terület lakossága szláv (rutén) volt.

Az ellenséges erők Bereg vármegye jó részét hónapokig megszállás alatt tartották, így a háborús események közvetlenül a beregi egyházmegye területét is érintették. Bertók Béla esperes a fennálló veszélyhelyzet miatt 1914. december 15-étől 27-éig az esperesi irodát Vásárosnaményba helyezte át. A körülmények miatt az esperesi hivatal csupán adminisztrációs munkát látott el. Az ügyintézést hátráltatta, hogy a postai szolgáltatások több napra is szüneteltek. A hadi események 1916-tól közvetlenül már nem érintették az egyházmegye területét, de a háború okozta nehézségek tovább éreztették hatásukat.

A hadba vonulás kérdése természetesen az egyházmegye életében is jelen volt, amely leginkább a tanítókat érintette. A tábori lelkészség ügye legtöbb helyen nézeteltérésekhez vezetett. Azonban arra hivatkozva, hogy a papnak a háborúban is lelkésznek kell maradnia, a tábori lelkészséget isteni parancs teljesítéseként hirdették meg a lelkipásztorok között. Írta a Protestáns Szemle, 1914. I–X. füzetében.

Bertók 1915. szeptember 27-ei jelentése szerint az egyházmegyében munkálkodó tanítók közül 24-en vonultak hadba. Hadba vonult egyházmegyei tanítók 1914-15-ben a mai Magyarországon maradt beregi településeken: Koszta Zoltán Barabás; Kovács Gyula Beregsurány; Szász Jenő Csaroda; Bán János Csonkapapi; Homoki Ferenc Gelénes; Bertók László Gulács; Kiss Endre Hete; Balla Lajos Tákos; Meleg István Tarpa.

Közülük Kovács Gyula (Beregsurány) hadifogságba esett, Kiss Endre (Hete) pedig hősi halált halt. Emellett Szász Jenő csarodai tanítóról tesznek külön említést a jegyzőkönyvben, aki a katonai szolgálat alól felmentést kapott, de nem élt a lehetőséggel. A tanítók és énekvezérek (kántor) közül több mint harmincan vonultak be katonai szolgálatra. A helyettesítést sok helyen nem tudták megoldani, így az iskoláztatás ott szünetelt.

Bertók Béla körlevélben szólította fel a lelkészeket a tábori szolgálatra, a jelentkezők névsorát pedig felterjesztette a püspök elé, akinek a jogköre és feladata volt a tábori lelkészi posztra történő kinevezés. Azokat a lelkészeket részesítették előnyben, akik családtalanok voltak, megfelelő volt fizikai állapotuk, illetve feladataik elvégzésének átruházása nem ütközött nagyobb akadályba.

A háború kitörésekor hat református és hat evangélikus lelkész látta el a protestáns tábori lelkészi szolgálatot a közös hadseregben. 1915 márciusában már negyven református lelkész szolgált katonai lelkészként az összesen 750 római és görögkatolikus tábori lelkész között. Ezt az aránytalanságot további húsz katonai lelkész bevonásával vélték megoldhatónak. Dezső László, református tábori lelkész és esperes alezredes így értékelte ezt a helyzetet: „...szervezetlenül találta a protestáns tábori lelkészeket a világháború, melynek folyamán a hadvezetés még körülbelül kétszáz protestáns lelkészt hívott be tábori lelkészi szolgálatra, de a háború utáni időre halasztotta az intézmény megszervezését”. 

A cikk Vámosatya önkormányzata és polgármestere támogatásával készült.

Szabó József János