Az ugarosok földjén - Nyírkáta 1993-ban

Hó borítja a tájat. Ha január lenne, szót sem érdemelne mindez. De ki hallott már olyat, hogy november derekán térdig gázolunk a télben? Ám nem csak a hó jött korán, az influenza is. Még az olyan erős, derék embereket is ledöntötte, mint Jenei Sándor, a nyírkátai polgármester.

Tegnap, mikor telefonon kerestem, még otthon lábadozott, azonban most, hogy bekopogok a községházára, már javában telefonál. S azt mondja a vonal túlsó végén beszélőnek: Uram, jó hogy ülök, mert a maguk ajánlata a csillagos egekig ér.

A gázról, pontosabban fogalmazva a gázhálózat építéséről van természetesen szó, mert miért maradnának ki a programból éppen a kátaiak. Igaz, ők némi késésben vannak, még csak a kivitelezés előtti herce-hurcánál tartanak. Néhány türelmetlenebb kátaitól kaptak is épp eleget, mondván, bezzeg Pályiban, Csaholyban már javában azzal fűtenek.

— Hiába magyarázza nekik az ember, hogy könnyű volt a pályiaknak. Ok mindig önállóak voltak, s úgy gazdálkodtak, ahogy nekik tetszett. De nekünk az elmúlt négy évben egy sereg pótolni valónk volt, az utakra, az iskolára, a községházára, a könyvtárra kellett a pénz.

A polgármester hangjában keserűség mindezek ellenére nincsen, hiszen ha Káta a szerencsésebb fekvésű falvakhoz képest hátrébb is, korábbi énjükhöz képest jóval előbbre. S erősen bíznak abban, hogy hamarosan utolérik a gazdagabb településeket.

Most pedig elég is a gondokból, kérdezzük meg inkább azt, mondják-e még a faluban, hogy én Gebén születtem.

— Hogyne mondanák — mosolyog a polgármester, meg a jegyző, Kozma Péter. — Persze már csak az idősebbje. A fiatalok már Kátát mondanak.

Mi az, hogy gebén született? — horkanhat fel a kérdésen a távoli olvasó. Hogy lehet olyan butaságot kérdezni? Ki hallott már olyat, hogy valaki egy sovány gebén hozza világra a gyermekét!?

A környező falvak öre- gebbjei azonban tudják, hogy semmi udvariatlanság, tájékozatlanság nincs ebben a kérdésben. Nyírkáta ugyanis Gebe volt valamikor! És semmi köze nem volt a lóhoz, pláne nem valami girhes kancához. A névadás alapjául szolgáló személynév minden bizonnyal a régi magyar Gébárt — a latin Geb- hardus honi változata — becézett alakja. A puszta személynévből keletkezett falunév pedig arra vall, hogy a település keletkezése egészen az Árpád-korra vezethető vissza.

A község elöljárói az ötvenes évek közepén döntöttek úgy, hogy elég volt a gúnyolódásból, új nevet kérnek. S miután a megtelepítésben a Káta nembelieknek lehetett szerepe, Nyírkáta lett belőlük.

Ezzel azonban még nem sikerült eltüntetniük a híresmondást:

Gebe, Bere, Genes, / Isten tülle ménes!
Hogy Bere, s Genes, e két, ma Romániához tartozó magyar falu mivel érdemelte ki, hogy szólásba foglalják őket, nem tudni. De Gebére megvan a magyarázat. Volt ugyanis a teremi országút mellett egy kút, a vizének különös hatást tulajdonítottak. Aki ivott belőle, megbolondult... A kút persze már rég betömő- dött, ám a mondás él, s a régiek pont az ellenkezőjét állítják: annak a vizétől nem hogy bolond, de egyenesen túl okos is lett az ember!

Bere, meg Genes tipikus szatmári falvak, az egykori Gebe is e vármegyéhez tartozott. Pedig ha az ember felmegy a toronyba, s körbenéz, tipikus nyírségi tájat lát. Szelíd dombokat, náddal, gyékénnyel szegélyezett égrese- ket, homokba kapaszkodó szőlősorokat, s rengeteg erdőt.

A távolból feltűnik a Mis- ka-hegy, vagy más néven a Feketemiháj-hegy, ahonnan a hagyomány szerint Rákóczi ágyúzta az ellenség kezén lévő Ecsedi-várat. A Forráskutat, vagy más néven a Szőllő-vizét nem látni, hiszen az egy vízállásos terület, de érdemes idézni a régi, majd kétszázéves irat szavait: „ezek hajdan nagy járhatatlan vizek vóltak, azonban jelenleg az ügyes mun- kállatok által, széna termesztésre is használhatók...”

A Húshagyó-hegy ellenben mintha ide derengene. Egy tisztes homokdomb az, most nyár, meg fenyő borítja, s azt tartják róla, olyan sovány a talaja, akár a nagyböjt. Hozzá is fűződik egy Rákóczi-legenda, innen adtak jelzéseket a kurucok az ecsedi várba. Messze, Nyírvasvári irányában találnánk meg a Peres-fold-szélt, melyért annak idején a gebeiek a bátoriakkal hadakoztak. Amazok különös furfanggal éltek: megesküdtek, hogy bátort földön állnak..., ám előtte bátori földet szórtak a csizmájukba. A Recski-hegyet azonban még ők sem tudták elperelni a gebeiektől. Meg is kérdem a polgármestert, hogy hallja-e még a faluban valaki a recski harang hangját. Mert a Recski-hegy alján volt egykor egy falu, de elsüllyedt a mocsárban. Ám a harangja megszólal minden második évben.

— Hát én már nem... — mosolyog Jenei Sándor. — De menjünk át Papp Imre bátyánkhoz, neki hátha jobb a füle.

Káta tulajdonképpen egy hosszú szárú, sallangjaitól megfosztott S betű. Az első kanyarban a görög, a másodikban areformátus templom uralja a falut. Azt tartják, a nyugati felében élnek a görög katolikusok, a keletiben pedig a reformátusok. Mi a görög részbe tartunk. Ha három-négy éve jövünk erre, akkor bizony felfért volna a gumicsizma. Most viszont lebetonozva minden komolyabb utca, s jó darabig halljuk, az új iskola építőinek hangját, jelezve, hogy a kátaiak. igencsak iparkodnak manapság..

A Papp-portán viszont tökéletes a csend. Csak egy gyönyörű, fényes szőrű mudi vicsorog ránk. A kutya lefar- kalva, ami csalhatatlanul jelzi, hogy juhász a gazdája.

— Ez azért túlzás, van ugyan egy falkám, de juhásznak azért nem mondhatom magam — mondja Papp Imre, s jó adag ecetet önt a kezére, hogy fertőtlenítse a kezén most ejtett sebet. Krumplit válogatott családostul lent a kertben, s a nagy igyekezetben lehorzsolta a bőrét. — Nem fogok belehalni, ne ijedezzenek! Bár az almámtól kaptam volna! De az nem a kezemen, hanem a lelkemet ütött sebet. Még egyetlen darabot sem tudtam eladni belőle.

Nincs egyedül ezzel a faluban a helyi téesz nyugdíjas brigádvezetője. Igaz, a fák többségét kihuzgálták már a kátaiak, de maradt épp elég. Ha így megy tovább, három év múlva a két kezünkön megszámolhatjuk majd az itteni almásgazdákat. Pedig kiválóan terem az alma ezen a sovány homokon, ahol nem is olyan régen még nyomásos gazdálkodás folyt. A határ egyik harmadában termesztették a kapásokat, a másikban a kalászosokat, a harmadik pedig ugaron maradt. Egy évig a csikók, a disznók, a libák legelték, a következő esztendőben e pihent talajba vetették a gabonát. A fekete földi ember ezért is nevezte az itt élőket ugarosoknak.

— Egy szántás egy kenyér, két szántás két kenyér, ezt tartották a mi eleink. De ha egy igazi öreggel akarnak beszélni, azt javasolnám, menjenek el a vén Berták Zoltán bácsihoz. Kilencvenegy éves, 6 aztán mindent, de mindent tud Gebéről.

Zoli bátyánk a főutcán, egy tekintélyes gazdaházban él, s úgy örül a látogatásunknak, hogy azt el sem lehet mondani. Évtizedek óta özvegy, s ha a lánya, veje mindennapos is a portán, azért a vendég az más. Az még elgyönyörködik a sváb ácsok kezét dicsérő faragásokban, az öreg fényképekben, bútorokban. Csak egyetlen gond van velük, hogy kint az autó, nem kóstolhatják meg a híres borát.

No nem baj, azért ő még ihat egy pohárral. Mert: „Öcsémuram, én vizet nem iszom...!”

Igaza lehet, mert hiába múlt el kilencven, makk- egészséges. Csak egy kis sérvvel küszködik. Azt is hogyan szerezte? Vagy öt éve ki akart hömbörgetni a pincéből egy háromszáz literes boroshordót...

Két szőleje is van, abban ő végez minden munkát természetesen. Hátára köti a kapát, s felül a biciklire. Volt már talán hetven is, hogy megtanult rajta járni. Mert tanulni mindig szeretett. Egyszerű parasztfiúként még a messzi Dunántúlt is bejárta, gróf Jankovich Berán Endre pápa- teszéri birtokán szerzett gazdatiszti oklevelet.

— Voltunk mi azon a kétéves iskolán négyen is a faluból — mondja. — Margi- tics Pali, a Divinyi fiú, Kosz- tyu Gyuri... A gebei, görög pap, Damjanovics Ágoston szedte össze a jó eszű gyermekeket, s irányított minket oda. Kérem, amit ott tanultunk, azzal ma is megállnánk bárhol a helyünket. Vagyis, a többiek már csak a túlvilágon.

H át... akkor azt mondom, ha már nem is isznak, a poharukat azért emeljék csak meg. Koccintsunk a meg- haltakra, minden gebei halott emlékére. Tán ők is ezt teszik a túlvilágon!

Kelet-Magyarország, 1993. november 27./Balogh Géza