„Csodaszarvas” járt a Ricsikai-erdőben

Még a legidősebb vadászok sem emlékeznek olyan súlyú és olyan vastagságú agancsra megyénkben, mint amilyet az a gímszarvasbika viselt, amit december 14-én hozott terítékre a Mezőladányban élő Bartha Attila sportvadász - olvasható a szon.hu-n

A megyei trófeabíráló bizottságtól arany minősítést kapott a 15,27 kilogrammos agancs, amit a nemzetközi képlet alapján 229,30 pontra értékeltek a bírálók. A bikát 12 év körülire saccolták a szakemberek. Azt már soha nem tudhatjuk meg, hogy vajon mennyit nyomott volna a mérlegen az agancs, ha nem törik le valamilyen fizikai erő hatására mindkét oldalon a középág. A trófeát különlegessé tette az is, hogy abnormálisan fejlődött, a korona mind a két száron ellapátosodott. 

Diána nagyon a kegyeibe fogadhatta a tíz éve vadászó Bartha Attilát, az aranyos­apáti Nimród Vadásztársaság tagját, hogy egy ilyen „csodaszavast” küldött az útjába. 

– A vadásztársaságunk történetében rekordnagyságú ez a trófea, méltán lehetünk büszkék rá valamennyien. Ezt a bikát az őszi bőgés idején egy vadásztársammal már többször láttuk, már akkor is próbáltuk terítékre hozni, de aztán nem úgy alakultak a feltételek. Bár a bikát az ősszel láttam meg először, nem volt ismeretlen a számomra, ugyanis egy évvel korábban az egyik szórómnál elhelyezett vadkamera megörökítette. Akkor a koronában lévő ágak még nem voltak ennyire ellapátosodva, jobban meg lehetett az ágakat különböztetni, de most már csak egy lapátszerű képződményt láthatunk az ágak helyett. 

– Az agancs súlyát akkor többen is megsaccolták. Volt, aki 8 kilogrammra becsülte, mi 10–11 kilogrammosnak gondoltuk. Aztán egy időre a bika eltűnt. December 14-én tarvadvadászaton voltam a vadásztársaság vadőrével, s az erdőt járva 9 óra körül megláttuk a bikát. Egy kis tétovázás után az elejtés mellett döntöttünk, s rálőttem – elevenítette fel szerkesztőségünk kérésére a vadászat körülményeit Bartha Attila. – Nem rogyott tűzbe a bika, néhány órával később véreb bevonásával az utánkeresés során sikerült terítékre hozni a vadat. Természetesen díszhelyre kerül majd ez a különleges trófea. Két helyen őrzöm az agancsokat: egyrészt a hivatali irodámban, másrészt a családi házunk pincéjében kialakított vadászszobában. Ez utóbbiban kap majd méltó helyet ez a trófeám. 

– Számos gímbikát a vadásztársaság területén ejtettem el, a legelső bikámat a Bakonyban hoztam terítékre. Ritkán hagyom el a megyét a vadászat kedvéért, az első bikám is csak azért kötődik a Dunántúlhoz, mert egy kedves egyetemi évfolyamtársam meghívott vendégvadászatra – mesélte Bartha Attila. 

– Ez a bika egyébként a bőgés idején ősszel a Tisza árterén tartózkodott, de decemberben feljött a Ricsikai-erdőbe, ott sikerült elejtenem. A trófea szárai meglepően vastagak, s hatalmasak a rózsák. Nem vagyok egy túl sokat tapasztalt vadász, de elképesztő méretekkel rendelkezik az agancs. Kovács István hivatásos vadász volt a kísérőm azon a reggelen. Van tapasztalata bőven, de ő is úgy fogalmazott, hogy pályafutásának ez a legértékesebb bikája, soha nem látott még ehhez foghatót. 

Kíváncsiak voltunk arra, vajon mit jelent Bartha Attilának a vadászat. 

– Számomra a teljes mértékű kikapcsolódást nyújtja a vadászat. Ezzel a hobbival kelek és fekszem. Mindennek az az alapja, hogy nagyon szeretem a természetet. Többek között mezőgazdasággal is foglalkozom, vagyis a munkám is a természethez köt, mindenféle szempontból fontos nekem a fenntartható élővilág – válaszolta a fiatal sportvadász, s így folytatta: 

– A családomban korábban senki sem vadászott, mind a mai napig nem is értik, hogy lettem megszállottja ennek a hobbinak. A vadászvizsga megszerzésének a gondolata az egyetemi évek alatt vetődött fel, kertészmérnöknek tanultam Budapesten. Fel lehetett venni a vadgazdálkodási ismeretek tantárgyat, de én nem iratkoztam be, s később kiderült, az volt az egyetlen év, amikor le lehetett volna vizsgázni. Azóta bánom azt a rossz döntésemet. Amikor befejeztem az egyetemet, megszereztem a vadászengedélyt. 

– 2021. március 30-án kisfiam született. Bízom benne, egyszer majd a nyomdokaimba lép, sikerül megszerettetnem vele a természetet, s majd ő is vadász lesz. A feleségem megérti és elfogadja ezt a hobbimat, ő nem vadászik, de gyakran elkísér, szereti ő is a természetet. 

Kovács István, az aranyos­apáti Nimród Vadásztársaság hivatásos vadásza kísérte Bartha Attilát. 

– Nem tudni, hogy miért fejlődött ilyen rendellenesen az agancs, talán genetikai okokra vezethető vissza. Ekkora agancsot eddig legfeljebb a Nimród vadászújságban vagy trófeamustrán láttam, pedig már több mint huszonöt éve járok a szarvasok nyomában. Korábban én nem láttam ezt a bikát, mert egy másik körzetben élt a Tisza árterületén. 

– Az én körzetem a Ricsikai-erdő, ahol nagy kiterjedésű akácosok és vörös tölgyesek találhatók, s az erdő közepén lábon hagytunk egy 2 hektáros kukoricatáblát, amit a vad szívesen látogat. Ott sikerült terítékre hozni a bikát. Tarvadra mentünk, s már indultunk vissza eredménytelenül a vadászházhoz, amikor megjelent a selejtnek számító szarvas a Grófkereszt melletti akácosban – elevenítette fel azt a reggelt Kovács István. – Bár nem én húztam meg a lőfegyver ravaszát, de büszke vagyok arra, hogy én lövethettem meg ezt a nem mindennapi vadat. 

szon.hu