Hátsó füves futballmentő túra - Kölcsei futballünnep

A Túr és annak egyik ága, az Esztró által határolt szigetre települt a falu, amely a Kölcsey család ősi fészke. Az ősi család, amelynek elődjeit még Kulch-nak nevezték, egészen Ond vezérig vezette vissza származását, mármint Béla király névtelen jegyzője szerint. Az Esztrón malma volt a falunak, hídjain vámot szedtek.

Az egyik helyi földesúr evangélikus tót jobbágyokat telepített a faluba, akik később elmagyarosodtak, de vallásukat megtartották. A görögkatolikus felekezet szintén „idegen” népelemre utal, akik utóbb szintén elmagyarosodtak.

Református temploma a XV. század második felében épült. A mellette álló fa haranglábbal a falu központjának meghatározó, egyszerűségükben gyönyörű épületei. Kölcse háromtornyú település, ugyanis a nyugat felől érkező balról az evangélikus templom tornyát, jobbról az újabban épült görögkatolikus „tornyos” templomot, majd a falu közepén a református épületegyüttest csodálhatja meg. Errefelé nem teljesen természetesnek tekinthető módon még római katolikus temploma is van.

Kölcse már a középkorban a térség egyik központjává válik az uradalmi központ, később vásártartási jogot is kap, utólag gondolhatnánk, neve predesztinálja erre, azaz hogy a nép pénzét itt „kölcse” el.

Rövid ideig kisvasúttal is büszkélkedett, míg 1971. december 31-én meg nem szüntették a Jánkmajtis–Kölcse vonalat – sajnos. A „kőcsi vásár” a legutóbbi időkig jelentős eseménye volt a környéknek, illetve akár a távolabbi települések kupeceinek, kereskedőinek, mézeskalácsosainak, fazekasainak, lacikonyhásainak, javasasszonyainak, mutatványosainak, krónikásainak, zsebtolvajainak, hamiskártyásainak, zenészeinek és nem utolsó sorban a vidék jószágot és minden egyéb mást eladni, vagy megvásárolni kívánó lakosának. Esemény volt, amelyre készülni kellett, ahol találkoztak távoli tájak, települések eltérő kultúrájú emberei, ahol megjelent a zsivány és a zsandár, pezsgett az élet. Még nekem is volt szerencsém az 1980-as években belekóstolni ebbe a varázslatos atmoszférába, persze ez már rég nem az volt, mint az ántivilágban. Kölcse mindazonáltal mindig is amolyan kistérségi központ volt.

A kölcsei futball eredete balladai homályba vész. A Gesta Hungarorumban nem találtam nyomát, ezért minden valószínűség szerint 1948-ban alakult. Az 1957–1958-as szezonban már dokumentáltan szerepelt a község futballcsapata a Szabolcs-Szatmár megyei III. osztály Mátészalkai csoportjában, ahol 16 fordulót követően a 7. helyen állt a 9 csapatos mezőnyben. Aztán az 1960-as évektől már folyamatos szereplője a Fehérgyarmati járási I. osztály, időnként II. osztály küzdelmeinek, de az aktuális versenykiírás olykor a Fehérgyarmati járás Tiszaháti csoportjában, vagy a Szabolcs-Szatmár megye, Összevont járás, Mátészalkai csoportjában találja a kölcseieket. (ejtsd: kőcsieket). A közigazgatás átszervezése miatt 1983-tól már nem járási, hanem körzeti, később városkörzeti bajnokságokban vesz részt az alakulat, de csak az elnevezés változik, a labda úgy pattan a járásban is, mint akár a „megyekettőben”. Változó sikerrel szerepel a csapat fennállása során, mint ahogy a legtöbb falusi futballklub. Voltak hullámvölgyek és hullámhegyek, adataim szerint négy alkalommal szerzett bajnoki címet, két alkalommal a járási kettőben, két alkalommal pedig a járási egyben.

A régi futballpálya a méltán híres vásártér mellett állt, még volt szerencsém pályára lépni ott. Aztán a nyolcvanas évek vége felé elkészült az új sporttelep, amelynek kialakításában, a pálya talajának gyalulásában, simításában, egyengetésében kulcsszerepet játszott Balogh István, a szatmári térség egyik leghíresebb, legkarakteresebb játékvezetője, akit Sztalin néven ismert a környék apraja-nagyja. Sztalin bátyánk ugyanis egy „Sztalinyec” típusú lánctalpas traktoron dolgozott a vízgazdálkodási társulatnál. Harbula István akkori tanácselnök, későbbi polgármester visszaemlékezése szerint egy tolólapot szereltek a gépre és a jeles játékvezető a napi munkaidő lejárta után, kvázi túlórát vállalva munkálkodott az új pálya „építésénél”, amely a „Sziget” nevű helyen lett kialakítva. Régen a környékbeli gyerekek oda jártak focizni, mert a gyerekek régen is nagyon szerettek focizni, talán jobban, mint mostanában.

Volt időszak, amikor Kölcsének két csapata is volt egyszerre, a találó nevű Kölcse és Kölcse II. Pár szezonban működött ez a „kettős játék”, a „kettes” számú a járási kettőben, a számozatlan a járási egyben szerepelt. Simon Csaba adatközlőm mindkét csapatban futballozott annak idején.

Amikor visszatekintünk egy futballcsapat sok-sok évtizedes múltjára, akkor bizony nagyon kényes dolog, ha felemlegetünk neveket. Mindenhol működtek „Minarik Edék” különböző korszakokban, de ha valaki kimarad a felsorolásból, akkor bizony egyből sértődés van. A forrásaim által felsorolt „kőcsi” futballcsinálók között találunk Szabót, Ónodit, Harbulát, Vásárhelyit, Lizákot, Mátét, Smajdát, Simont, némelyikből többet is, de még egyszer hangsúlyozandó, hogy a névsor csak ízelítő, véletlenül sem törekszik a teljességre.

A kölcsei foci megmaradt amatőr focinak, ameddig az élet engedte. A csapatot eleinte csak helybeliek alkották, egy-két „idegen” néha felbukkant csak úgy, mint minden más falusi csapatnál. Aztán amikor átléptünk a III. évezredbe, fokozatosan alakultak át a keretek, jöttek a „külföldiek”, na meg a más településről valók. Ekkor már óhatatlanul megjelent a pénz is, vagy más formában történő ellentételezés, ami sajnos csendesen a falusi amatőr foci egyik koporsószögének bizonyult. Hiába, már nem volt akkora tolongás a futballpályák körül, erre a sorsra jutott Kölcse is. A COVID-járványig kitartott, jó nevű légiósainak (is) köszönhetően a „megyekettőben” több alkalommal ért fel a dobogóra, de bizony akadt egy olyan szezon is, amikor annyi kapott góllal zárták a szezont, hogy talán az égen nem látható annyi csillag egy derűs augusztusi éjszakán.

Többször játszottam Kölcse ellen, kellemes emlékeim vannak, mert mindig sportszerű meccseket vívtunk. Egy bizonyos bajnokit leszámítva, az sem a durvaság miatt, hanem egy megérdemelt pofon miatt, amit kollektíven szenvedtünk el. Az 1998–1999-es szezonban már csak három forduló volt hátra a bajnokságból. Ha akkor nyerünk (Vámosoroszi), matematikailag már bajnokok vagyunk. A pezsgők behűtve várták a mérkőzés végét a kölcsei arénában. Alig vártuk, hogy letudjuk a „kötelezőt”, gyorsan bezsebeljük a a 3 pontot, ezzel a bajnoki címet és végre ünnepelhessünk. Nem így lett. Tizenegy harcossal találtuk magunkat szembe, nem tudtunk mit kezdeni a feltüzelt kölcsei csapattal, akiket akkor csak az a cél vezetett, hogy a pályájukon bemutassák az „akarat diadalát”. Végül 1–0-ra győztek, az elcsépelt mondás szerint ha reggelig játszunk, akkor sem rúgunk gólt. Az ellenfél bebizonyította, hogy a sportban nincs lehetetlen.

Az sem lehetetlen, hogy Kölcse focipályáján egykor újra felharsanjanak a harci sípok.