1944. november 16-án kezdődött a csonka beregi és a kárpátaljai lakosság legnagyobb tragédiája

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1944 novemberében vette kezdetét a szovjet hatóságok egyik súlyos háborús bűncselekménye, a katonaköteles korú csonka beregi és kárpátaljai magyar és német polgári férfilakosság kényszermunkatáborokba való elhurcolása.

A gyűjtőtáborhoz tartozott temetőn került megépítésre az emléktábor ©Bodnár Zsolt

Amivel egyrészt kollektív alapon büntették meg az „ellenséges” magyar és német lakosságot, meg akarva törni a gerincüket is, másrészt a háború utáni újjáépítést is részben az ő rabszolgamunkájukkal akarták elvégeztetni. Az elhurcolások és a kényszermunka könyörtelensége miatti elhalálozások pedig olyan sebet ütöttek e nemzeti közösségeken, hogy etnikai tisztogatásról is beszélhetünk.

A szovjet hadsereg IV. Ukrán Frontja 1944. szeptember 27-én kezdte meg átkelését a Tatár-hágón, és október 27-re már el is foglalta Ungvárt, így novemberre már szinte egész Kárpátalját megszállta, bár Csapot, a fontos vasúti csomópontot csak november végére adták fel a német és magyar csapatok. 

Csapnál még javában tartottak a harcok, amikor a IV. Ukrán Front Katonai Tanácsa november 12-én meghozta végzetes döntését, a 0036. számú határozatot, melyben elrendelték a területen élő, 18–50 év közötti magyar és német férfilakosok összeírását és hadifogoly-gyűjtőhelyekre való irányításukat. Másnap pedig minden nagyobb településen falragaszokat helyeztek ki.

A Városparancsnokság 10. számú parancsa címmel, melyben kötelezték a katonaköteles korú férfiakat, hogy november 16-ig jelentkezzenek a kijelölt helyeken, leszögezve, hogy aki a megadott határidőig nem jelentkezik, azt haditörvényszék elé állítják. A falvakban ki is dobolták a parancsot, akár naponta többször is, nem egy helyen hozzátéve, hogy aki nem jelenik meg, annak a családját felkoncolják.

A férfiak tömeges összegyűjtése során a szovjet hatóságok különböző „trükköket” vetettek be. Volt, ahol azzal ámították a megjelent és bejegyzett személyeket, hogy két nap múlva vissza kell jönniük egy igazolásért, mely feljogosítja őket a szovjet hadsereg által „felszabadított” területen való szabad közlekedésre, így abban a hitben tértek vissza a kijelölt helyekre, hogy átvegyék az igazolásukat, ám ott már fegyveres őrök várták, és vették őrizetbe őket. Az összegyűjtést az a tény is megkönnyítette, hogy több település férfijait már a front átvonulása után utak, hidak, Munkácson pedig a repülőtér újjáépítésére vezényelték ki.

A leggyakoribb „trükk” viszont az volt, hogy november 18-án egy kis munkára: háromnapi helyreállítási munkálatokra kell jelentkezni három napra való élelemmel. A „kis” munka, vagyis a „málenkij robot” aztán az egész hírhedt deportálás szinonimája lett.

A gyűjtőhelyeken etnikai alapon válogatták szét a férfiakat. A nemzeti hovatartozás megállapítása részben önbevallás útján történt: aki ukránnak, ruszinnak, szlováknak mondta magát, vagy aki el tudta mondani az említett szláv nyelveken a Miatyánkot, azok hatósági igazolást kaptak, és hazamehettek.

A magyarokat, illetve a németeket viszont őrizetbe vették, s jellemző, hogy a szovjetek nem minden esetben tartották be a 18–50 éves életkori határokat, hanem 18 évesnél fiatalabb fiúkat, illetve 50 évesnél idősebb férfiakat is elhurcoltak, a legidősebb deportált személy egy 76 (!) éves ember volt.

A fogságba vetett férfiakat az ismert Radnóti-verscímnek megfelelő erőltetett menetekben indították útra a magyar honvédség volt kaszárnyája területén kialakított szolyvai gyűjtőtábor felé, mely a Sztarij Szambor központú gyűjtőtábor-rendszer részét képezte. A szovjet őrök kíméletlensége már e gyalogmenetekben megnyilvánult. A foglyoktól elszedték a jó minőségű lábbeliket, kabátokat, a településeken való átvonulásuk közben durván megakadályozták, hogy az útszélen álló, az elhurcoltakon segíteni akaró helybeli lakosok élelmiszert, innivalót adjanak a deportáltaknak, akik a hideg novemberi éjszakákat fűtetlen helyiségekben vagy a szabad ég alatt töltötték, így egy részük már meghűlve, betegen érkezett meg Szolyvára.

A rabokat kényszermunkára fogták: hidakat kellett javítaniuk, vagy rönköket kellett cipelniük a fakitermelések során. Miközben nagyon gyenge tápértékű kosztot kaptak, hideg helyiségekben szállásolták el őket, a higiéniai viszonyok is borzalmasak voltak, ezért nemsokára vérhas- és flekktífuszjárvány tört ki körükben. Így azok voltak a viszonylag „szerencsésebbek”, akiket még a járványok kitörése előtt útnak indította  Sztarij vagy Novij Szambor felé, az első csoportokat mindössze 3-4 napi szolyvai tartózkodás után.

December 14-én viszont a járványok miatt karantént rendeltek el, s az ezt követő első csoportot csak január 18-án indították el. A karantén idején viszont a foglyok nem kaptak megfelelő egészségügyi ellátást, így a betegségek, a hideg, az éhség és a megerőltető munka miatt aratott körükben a halál. Ám a december 14. előtt, valamint a január 18. után útnak indulók is tömérdek szenvedést éltek meg. Könnyű őszi ruházatban, átfázva, legyengülten kellett gyalogmenetekben átkelniük a behavazott Kárpátokon, s aki kidőlt a sorból, azt egyszerűen agyonlőtték. Az utolsó menetoszlopok március elején hagyták el Szolyvát, s ezt követően a gyűjtőtábort felszámolták.

A Sztarij és Novij Szamborban elsőkként bevagonírozott transzportok már december első felében, vagy valamivel később érkeztek meg a célállomásra, a Szolyváról utolsókként elindított és a Kárpátokon túli gyűjtőtáborokban hosszabb ideig várakozó utolsó fogolyszállítmányok pedig csak 1945 áprilisában kerültek bevagonírozásra, és a hónap végére értek a lágerekbe. Megjegyzendő: a deportáltakat nem a Gulág-lágerekbe hurcolták. Ezekben köztörvényes bűnözők vagy politikai okokból elítélt személyek raboskodtak.

A „málenkij robot” áldozatait a GUPVI-­lágerekbe (Glavnoje Up­rav­le­nyi­je Vo­jen­noplen­nih i In­ter­nyi­ro­van­nih, magyarul: Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság) szállították, melyek éppúgy az NKVD felügyelete és ellenőrzése alatt álltak, mint a Gulág-lágerek. Csak az idők során a két lágertípus emléke összemosódott… Ám már maga a GUPVI-lágerekbe vezető út is a pokol következő bugyra volt a deportáltak számára.

A jéghideg marhavagonokban összezsúfolt férfiak számára egy vedret tettek be biológiai szükségleteik elvégzésére, illetve napi egy vödör vizet szomjuk oltására. A már addig is leromlott egészségi állapotú, és embertelen körülmények között szállított emberek körében tovább aratott a halál, reggelenként nem egyszer halottat vagy halottakat is ki kellett tenni a vagonokból, akiket még csak el sem temettek tisztességesen, az elvájt holttestek jeltelen sírokban porladtak el a vasutak mentén.

A táborokban azután alig fűtött barakkokban helyezték el a foglyokat, alacsony tápértékű ételekkel „táplálták” – pontosabban: éheztették – őket, miközben nehéz fizikai munkákat kellett végezniük. Nem csoda, hogy az éhség, a dermesztő hideg, a kimerítő munka nagyon sok emberrel végzett.

Az elhurcoltakat csak 1946-tól kezdték lassan hazaengedni, ám sokuk már itthon halt bele a lágerben szerzett betegségébe. Az áldozatok száma több tízezerre tehető, s haláluk nagyfokú érvágást jelentett a csonka beregi és a kárpátaljai magyar és német lakosság számára, pláne, ha figyelembe vesszük az áldozatok halála miatt meg nem született gyermekek számát is.

Mindent összevetve a deportálási hullám során elkövetett megannyi atrocitás kimeríti a háborús bűncselekmény fogalmát. Ukrajnának pedig, mint a Szovjetunió egyik jogutódjának legalább erkölcsi rehabilitációban kellene részesítenie az elhurcolt polgári személyeket. Ám erre mindeddig nem került sor.

Lajos Mihály írása alapján / karpataljalap.net