Eszenyi István: Gügye Palkó fája (A Magyar népmese napjára)

No. ...Élt egyszer egy szegény özvegyasszony, még az ántivilágban, tán a világ egyik legszebb részin a szatmári Szamos-háton.

Vót annak két fia, egy nagyobb, meg egy kisebb. A nagyot Palkónak, a maradékot meg Péternek keresztelte el a rezes orrú istvándi pap. Sok örömét lelte az anyjuk a kisebbikben, mert igen jóravalónak, és szorgalmatosnak teremtette az Isten, (s kire tovább nem is pazaroljuk a szót), de nem úgy testvér bátyjában, Palkóban, mert szegény vesző feje gügyének született, s faluszerte csak pironkodtak a hóbortossága miatt.

Hogy mi vót kiváltó oka a kórságának, az a cefet patásördög ármánykodása, vagy a vén vaksi bába vasfogója, máig nem tudni. De az való, s tény, mert beszélték a rég meghótt' emberek, (kik tövirül-hegyire ismerték az esetet,) hogy rettentő cudar hideg tél lepte meg a vármegye eme kicsiny sarkát mikor Palkó erre a világra készülődött.

Tán ez vót az oka, hogy ippeg nem akarta a biztos, s meleg anyai hasat odahagyni, s felcserélni erre a pocsék állapotra, csak a bába erős unszolására. Napokba telt mire felrítt, és rácsodálkozott a vakablakos kis szobára.

Eleinte, még neki is olyan rendes embergyermek formája vót. De az évek múlásával csak annyira hasonlított a többi falubéli pulyára, mint a tök a dinnyére.

Majd' másfelére nyőtt mint a véle egykorúak, sovány nyaka billegve hordta nyúlszájjal csúfított köblösnyi fejét, amit emberi szó is csak ritkán hagyott el. Akkor is mindig ugyanazt mondogatta: nem tudom. Rajta is maradt, s nem is ösmerték másképp, mint, Nemtudom Palkó.

Amit az apróbbak könnyedén odább gurítgattak, azt a nagy melák Palkó átajjában, keserves izzadással a hátán cepelte. Próbálta az anyja jóra bírni szépen, s csúnyán, mind hiába. Elhordta pedig a környék összes tudós emberéhez, a siket fülpösi harangozón át, a gacsályi ráolvasó juhászig. Amazok, meg minden létező praktikát elkövettek véle, mi előre mozdíthatta volna jó irányban az állapotját. A harangozó a toronyba is felvitte, a fejit az ütőbe jól beleveregette, a feljövő hurkáit háromszor megköpködte, az egész testit büdös íróval fedte. De Palkó szegény, csak gügye maradt. Legvégül a faluvégen tanyázó vándorló kártyavető cigányok látták el jó tanáccsal az anyját. Miszerint, kössék ki az udvari öreg eperfa tövére Palkót jó szorosan, étlen-szomjan. Tegyenek mellé egy tág ölnyire az egyik faágra egy ódal szalonnát a másikra meg egy korsó pálinkát, s addig ne eresszék el míg a gügyeség éhen el nem unja magát a fejiben, s végleg oda nem hagyja.

Ám feltétlen hagyják zavartalan éjszakára, nehogy a kórság megrettenjen, s visszamásszon belé. Csudák csudája, másnap reggelre eltűnt a pálinka s a szalonna, de el a fiú is. Valahogy kirágta magát a gyógyító rabságból, és ijedtében nekiszaladt a nagyvilágnak. Keresték, kutatták, erdőn, mezőn, fa hegyibe, rókalyukba, de mindhiába. Megmozdult az egész falu apraja, nagyja, mert fenemód furdalta a lelkiösmeret a népet, hogy netán miattuk szaladt a vesztébe valahol Palkó.

Telt, múlt az idő, mán a pap is elmisézte, a kisbíró is a környék minden zegében-zugában kidobolta, de se hang se hír nem volt a kódorgó legénykéről. Eljött az ősz. Egy kora hajnalban erőst csaholt a vén kutya az özvegy portáján, s valami ember félére morgolódott aki a kútkáván álló itatóvederbül kortyolta mohón a békanyálas vizet. Nagyot dobbant az asszony szíve, mert az idegenben gügye Palkóra ösmert. Hítta is mingyá' bé a házba, hogy legkedvesebb ételével étesse, mert hogy tegnap azt főzte, nagy sirdogálás közben, pont reá gondolva. Ment is Palkó, hiszen módfelett szerette a kolompéros levest, vereshagymával. Neki is ült derekasan, s, bé vitt maga mellé valami ménkű' nagy ponyvát, benne suharcnyi fácskákkal, mit el nem hagyott vóna a szeme elől egy percre sem. Amíg testvéröccse felverte a falut a csudálatos megkerülés hírével, addig az anyja vallatóra fogta a fiút, hogy hol, s merre járt, ilyen sok időn keresztül. De Palkó csak ránézett a hátasnak kötött ponyvára, fel az égre, és azt mondta: nem tudom. Amikor jól bélakott, összecsattintotta az apjától örökölt törött nyelű bugylibicskáját, a maradék tengeris lepénnyel szájon törülte magát, felnyalábolta az átalvetőt fástul, s indult ki az udvarra.

Kapacitálta az anyja, hogy feküdjék, pihenje ki magát a meleg kemence padkán, de hajthatatlan volt. Künn, az udvaron, lyukakat markolászott a puha fövenybe, s addig csinálta, míg minden fácskájának nem jutott hely. Milyen fa -e Palkó? kérdezték tőle az odasereglő falusiak. Csak nem valami csudafa, meseországbúl? -csipkedték. Nem tudom. -adta meg a sokat hallott választ. No, akkor ez nemtudom fa lesz, mondta a kisbíró, aki azon törte a fejit, s hogy s mi módon tegye a mise utáni dobolásába be a nagy eseményt. Szaladtak a napok, s a hónapok. Az emberek egészen elfeledték Palkót, a fáival együtt, míg ki nem tavaszodott. S lásson mindenki csudát! Az összes szépen növésbe szökkent, és kivirágzott. Oda is gyűlt a falu nézelődni. Az okosabbja hümmögött, a többi meg hallgatott, mert ehhez hasonlót, még eddig nem láttak. Tavasz után jött a nyár és kis fák emberessé cseperedtek, a virágaik apró, zöld bogyókra váltottak. Néha, egy-egy arra járó szakasztott róla kóstolásképp, de a fanyar íz elhagyatta hamar vélük a kíváncsiságot.

Aztán egy nap, a kémény mellőli fészekből felrebbentek, és elbúcsúztak az idei gólya-fiak is.

A nyári fanyar zöld bogyók, hamvaskékre, és mézízűre váltottak. Álmélkodva ízlelgette jónép, mert adott Palkó mindenkinek jó szívvel.

Messze földön híre szaladt az eddig soha nem látott gyümölcsnek. Egészen fel, Nagyváradig, honnan a botanikus oskola professzora is eljött megszemlélni. Jól megnézte, megszagolta, magját vette, s a falut a fák eredetéről kérdezte, de biz' azok se mondhattak többet mint Palkó, ..nemtudom.

Hogy honnan, s mi módon kerültek a fák ide a Szenke tövi kis faluba, amit ma Penyigének neveznek arra egyedül csak a gügye Palkó adhatna választ, de ő már rég odafenn ültetget az édenkertben. El is feledte a nevit, s történetit majd mindenki. Csak a fái emlékeztetnek reá. A penyigei Nemtudom szilvafák.