Az első, és egyben utolsó csirke, amit levágtam

Akik olvasgatják az írásaimat azok tudják, hogy nem titkolom milyen szegénységben, milyen családban nőttem fel. De mint ahogy a mesében is szokott lenni, mire felcseperedtünk nekünk is megadatott, hogy jobb napokat is megéltünk.

fotó: illusztráció ©Jakabfiné Bársony Judit / kuldj1kepet.hu

Nem lettünk nagygazdák, de mikor az iker öcséim is kijárták az általános iskolát apám után ők is beléptek a Tsz- be. Természetesen nekik is kimérték a hold háztájit, így 3 hold földet kellett kézzel vetni kapálni, otthon is volt a házhoz egy kis telkünk amibe szinte mindent megtermeltünk a konyhára. Kaptunk pár kotlóst, azokat anya megültette. Kaptunk kismalacot, olyat amit a gazda gyengének talált. Azt édesanyám cumisüvegből etetett, rántott levest főzött neki, hideg lévén bent a házba a spór alatt nevelgette egy ládába. Így indult a mi gazdálkodásunk.

Később lett kocánk, malacunk, csirkénk, kacsa liba pulyka, gyöngytyúk, de vettünk hasas tehenet is meg tartottunk kecskéket is. A Tsz-ből nagyon jól megéltünk, volt mit enni a családnak és az állatoknak is. Persze rengeteget dolgoztunk korán reggeltől estig kapáltunk, gyűjtöttünk forgattuk a rendet. Egyik földről le a másikra fel, de a kemény munkánk meghozta gyümölcsét. 

Történt egyszer hogy nem éreztem valami jól magam (női bajok gyötörtek) édesanyám meg kímélni akart, így reggel mikor ők a mezőre készültek azt mondta - Te meg Ani maradjatok itthon, főzzetek valamit mire haza jövünk. Vágjatok le vagy két három csirkét, megsütitek, és csináljatok hozzá egy kis törtkrumplit. Na ezzel ők vették a szerszámot elemózsiát vizeskorsót és elindultak a mezőre.

Mi húgommal össze hívogattuk az aprójószágot, elkaptunk négy rántani való csirkét és azon tanakodtunk ki ölje meg őket, addig ugyanis egyikünk sem csinált ilyet. Kiálltunk a kapuba hónunk alatt a szárnyasokkal, hátha valaki arra jön és levágja a csirkéket. Pechünkre kihalt volt a kis utca, így átmentünk a szomszéd bácsihoz, de amint mondtuk miről van szó elkezdett jajbékolni, hogy na ő nem, nem bírja a vért...

Hazamentünk, és húgom kitalálta hogy csapjuk le baltával a fejüket. Ő kettőt lefejezett, de nekem nem ment simán. Ahogy ráraktam a tönkre a fejét, az felemelte és szomorúan rám nézett, én meg nem tudtam rácsapni. Végül csak meg embereltem magam valahogy, céloztam, elfordítottam a fejem és lesújtottam a baltával.

Azonnal eldobtam a baltát a csirkét is, aminek csak épp hogy megvéreztem a nyakát. A csirke felugrott vérző nyakkal kukorékolva körbe repkedte az udvart, végül szilvaverő rúddal vertük főbe szegényt.

Az volt az első, egyben az utolsó csirke amit megöltem.

Kiss Zoltánné, Marika