Máriapócson él az ország legidősebb házaspárja

1947. november 13-án kötött egymással házasságot a máriapócsi Vanczák László és Balogh Mária. Az akkor ifjú házasok ma az ország legidősebb házaspárja.

A 96 éves Laci bácsi és a 93 éves Mariska néni ma a máriapócsi II. János Pál Idősek Otthonában lakik.

Kilenc gyerekük mellett 19 unoka, 28 dédunoka és 7 ükunoka alkotja és alkotta a népes családot, mert a gyerekek közül már nem mindenki él.

Vanczák László és felesége nem tartja különlegesnek a történetüket, számukra teljesen természetes, hogy együtt élnek már több mint 72 éve.

Mariska apja kovács volt a papoknál, nem is a faluban laktak, hanem a vasútállomásnál – mondta Vanczák László, amikor az idősek otthonában találkoztunk. – Amikor leventére jártam, akkor arrafelé volt dolgunk, megláttam és azt gondoltam, ez a kislány jó volna nekem. Sajnos, a feleségem édesapja korán meghalt – akkor a kovácsoknál nagy volt a halandóság –, és beköltöztek a faluba. Így már gyakrabban találkoztunk, összeismerkedtünk, de így is három évig tartott az udvarlás. Akkoriban nagyon más világ volt, mindenkinek folyton dolgoznia kellett. Mariska volt az özvegy édesanyja mellett a családfenntartó, aki a testvéreire is keresett, hiszen összesen hat lány maradt árván.

– Ő volt az első udvarlóm – mondta mosolyogva Mariska néni. – Nem volt csúnya fiú akkor sem, gondoltam, jó lesz ő nekem, ha megmaradunk. Nem bántam meg, hogy összekerültünk.

Az esküvő Máriapócson volt, a lakodalmat a moziban tartották, mert akkor még az is működött a faluban, majd hamar jöttek a hétköznapok.

„Sose civakodtunk”

– Menni kellett dolgozni, ahol akadt munka – mondta Laci bácsi. – Ha Nyíregyházán, akkor ott, ha Pesten, akkor ott. Volt, hogy csak a hétvégén láttam a családomat. Kilenc gyereket neveltünk, ha rosszalkodtak, szólt a feleségem, tegyek közöttük rendet. De én nem akartam, hogy pénteken este már rettegjenek a gyerekeim, hogy holnap jön az apánk, majd megint összeszid, vagy oda is csap, hát így mondtam, én ugyan nem bántom őket, tegyél köztük te rendet. Volt köztünk az eltelt időben egy kis rossz is, meg sok jó is. Az biztos, sose marakodtunk, sose civakodtunk.

Néhány évvel ezelőtt Mariska néni súlyosan megbetegedett.

– Agyvérzést kaptam, sokáig feküdtem a fehérgyarmati kórházban – mondta Vanczák Lászlóné. – A fél oldalam lebénult, azóta is csak bal kézzel tudom biztosan fogni a kanalat, és csak járókerettel tudok járni.

– Egy hónapig mindennap bejártam hozzá a kórházba, haza se mentem – mondta Vanczák László. – Nagyon megijedtem akkor, hogy itt hagy engem, de szerencsére a mai napig együtt vagyunk, és ki tudja, a Jóisten meddig enged még minket együtt maradni. Én még sose voltam komolyabban beteg, a múltkor meg is állított az orvos, hogy Laci bácsi, magát sosem látom a rendelőben. Mondtam neki, oda menjen az, akinek baja van, nekem nincsen semmi dolgom arra. Igaz, nehezebben járok, de már nem is sietek sehová.

A szeretet kitart

Egy éve döntöttek úgy, kiköltöznek a házukból és bejönnek az otthonba.

– Eleinte nagyon nehéz volt megszokni – mondta Laci bácsi. – Egy ideig nagyon vágyódtam haza. Az otthonból bármikor ki lehet menni, gyakran elnéztem haza a fiamhoz, akit beköltöztettünk. Most ha hazamegyek, akkor szétnézek a házban meg a kertben, aztán már vágyok ide vissza.

Azt nem kérdeztem meg, ismerik-e Philemon és Baucis történetét, de Laci bácsi kérdés nélkül is mintha erről mesélt volna:

– Köztünk igazi szeretet van, annak ki kell tartania, amíg élünk. A mai napig minden nap úgy kelek, hogy odamegyek Mariskához, megpuszilom az arcát és este is lefekvés előtt. De ha kimegyek a boltba, akkor is megpuszilom. Összetartozunk, egymás nélkül élni sem tudnánk. Nem tudhatjuk, mennyi van hátra, de ebben a korban már arra is gondolni kell, előbb vagy utóbb elmegyünk.

Ha ő menne el előbb, akkor biztos mennék hamar utána, mert a bánat elvinne. Most még annak örülünk, hogy élünk, hogy itt vagyunk egymásnak.

JG/szon.hu