Balogh Géza: Búcsú

Egy öregasszony járja a tiszacsécsei főutcát. Kamera követi a lépteit, filmre veszik a búcsúját. Mert az öreg, szatmári asszony búcsúzik. Eladta már a kis házát, költözik messze, Budapestre, a harmadik kerületbe. Fel, a tizedik emeletre.

Feketébe öltözve ballag, mintha csak gyászolná az eddigi életét. Vagy az előtte álló éveket.

Az imént még lement a kertbe, begyűjteni a termés maradékát. Néhány cső paszuly, néhány szem dió : aztán már fent a házban csendesen pakoláshoz fog. Már csupán néhány megbámult fénykép van a falon, s hogy leakasztja őket, megrázkódik a válla. Nézi a képeket, hangtalanul zokog. „Szétszóródtunk ... Apámnak a sírja túl a Tiszán, Váriban.. . s most elhagyom a csécsi temetőt is ... ahol Édes nyugszik.”

Aztán öltözik, és elindul. Be-betér egy-egy házba, búcsúzkodik a jó embereitől. Búcsúzik a füvektől, a fáktól, s végül a Tiszától. Amit bálványimádók módjára tisztel a csécsi ember.

Közben, szűrt, opálos, őszi fények, egy egy lehulló levél puha nesze, s tompa, monoton haragszó. Mintha temetésre szólítana.

Solohov Csendes Donja, Steinbeck Egerek és emberek című könyve olvastán tudjuk, pártucat oldalon is el lehet mesélni egy ember, egy barátság tragédiáját. De tíz perc alatt be lehet-e mutatni egy öregasszony drámáját...!?

Erdélyi János és Zsigmond Dezső filmjét nézvén elmondhatjuk: igen. Vasárnap délben láthattuk, az elmúlt hetek legmegrázóbb alkotása volt ez a kisfilm. Pedig milyen banálisnak tűnt a téma!

Búcsúzik egy öregasszony, költözik Pestre. Na és...? Mindennapi eset, nézzük csak meg Szatmárban, Beregben az üres porták sorát ...

Hát vannak még, akiknek sebként, fáj mindez...?

Balog Géza, Kelet-Magyarország, 1992. január 8.

Sajnos Erdélyi János és Zsigmond Dezső filmje, a "Búcsú Csécsétől" az interneten nem fellelhető! (szerk)