Borbély Balázs: Azon a május éjszakán…

Május éjszakája az év egyik legszebb éjszakája. Május éjszakája (azaz „május ieccakája”) az április harmincadikáról május elsejére virradó éjszaka.

A szerelmesek igazi ünnepe. Nálunk nem Valentin napozott senki régebben, azt sem tudtuk, vagy tudták, hogy Valentint eszik, vagy isszák. Gondolom ha már választani lehetett volna, akkor minden bizonnyal inkább isszák.Gondolom ha már választani lehetett volna, akkor minden bizonnyal inkább isszák.

Május elsejére virradni valami különleges érzés volt valamikor. Kinek miért. A lányoknak a májusfáért, a szerenádért, a májusi kosárért. Ez egyben egy folyamat is volt, hiszen májusfát szinte minden lány kapott, aki kimaradt, az szégyenben maradt. A legények azért általában voltak olyan gálánsak, hogy még a legcsúny…, a legkevésbé gyönyörű lányok háza előtt is díszelegjen egy feldíszített fa, kifejezve azt, hogy a remény mindenki számára megadatott. A remény a szerelemre, a boldogságra, esetleg mindkettőre. Azt mondják, egyik hozza a másikat, vagy a másik az egyiket.

Nemcsak a baj nem jár magában, hanem a „nembaj” is. Hála Istennek. A szerenád már kicsit személyesebb esemény volt, hiszen „szívküldiszívnek”. A szív adta, a szív kapta, az élet szép. A harmadik stádium, a májusi kosár szerintem már a legutóbbi idők „terméke”, ami talán már kicsit a konzumkultúra része, jelentsen is ez bármit is. Az ünnepeink kereskedelmi tébollyá, esetleg zabálássá alakítása a modern idők terméke. Ezek az utolsó idők?

Mi is izgatottan vártuk a híres-nevezetes május éjszakát. A fiatal legények kisebb-nagyobb csapatokba, majd később esetleg hordákba verődtek Szatmár falvaiban. A jókedv és mámor faluról falura szállt, futótűzként terjedt. A hormonok forrása kibillentette a Földet egész éves pályájáról, persze erre a bölcs Föld jó előre felkészült. Kutyákkal ugattatta a Holdat, így visszatért a pálya, meg a gravitáció. A gravitáció hajnalra kicsit mindig ráerősített, ennek köszönhető, hogy a fiatalok hajnalra kicsit közelebb kerültek a sárga földhöz, mint a Tejúthoz. Tej aznap este nem sok fogyott, a legények szomját más képletű italok oltották.

Ahogy mentünk bele az éjszakába esetleg egy jó kiadós szalonnasütés után, a Tettek Mezeje volt a következő állomás. A tettek mezejéhez szükség volt fejszére és logisztikára. Példának okáért, ha Tiszabecsen akartunk májusfát állítani valakinek – mert ilyen is volt – ahhoz oda kellett jutnunk valahogy. Hogy aztán valami gyümölcsfa látta kárát az ottani akciónak? Elévült.

A Tettek Mezeje egy adott pillanatban elhitette a fiatal suttyókkal, hogy mindenki Placido Domingo. Vagy Melis György. Ment az énekelés, mert „akinek nótája nincsen, annak szíve sincs…”. Ó, de jó is volt. Rudi bátyám mindig trombitált, Öcsi mindig az Ohiot („vár ránk a part, hív az Óhájóóóó”) akarta énekelni.

Szokás volt a kisajtók. kiskapuk összecserélgetése is, aminek a „jányos apák” nem mindig örültek, bár azért a büszkeség lesimította azt a kis pillanatnyi kellemetlenséget. Mi meg vigyorogva „leskeltük” őket.

Májusra úgy virradtunk, ahogy kellett. Vidámsággal, boldogsággal, élményekkel.

Az ecceri fiú is úgy gondolta egy valamikori „május éccakán”, még 1960 előtt, hogy szerenádot ad szíve választottjának. A cigánybanda ott volt egytől egyig, hiszen ők mindig ott voltak, ha esemény volt. A vén Káté, Zsigó, Ernő és természetesen bőgővel az utolsó Budai, „Csókollak Elemér”. Igazi szupergroup volt ez Vámosorosziban, a mi „száztagú bandánk”, igazi muzsikusok, akik EMBERként is megállták helyüket. Sok szép emlék fűződik hozzájuk, ők a „jókedv” lovagjai voltak. Az ecceri fiú odavezényelte őket a „jányos házhoz” és felcsendült az „eine kleine nachtmusik”.

Az ecceri fiú aztán mosolyogva konstatálhatta, hogy az ablakban fény gyulladt. Tudtára lett adva, hogy jó helyen kopogtat, a szívek összekacagtak.

.