Pünkösdi emlék a Palágyságból, avagy a kispaládi legényavatás

Létezett valaha egy nagyon szép és különleges pünkösdi népszokás Kispaládon. A faluban mindig sok ló volt, mert a paládi fuvarosok rendszeresen megfordultak Munkács, Ungvár, Máramarossziget és Debrecen piacain. Híres volt a paládi ménes.

A paládi férfiak Pünkösd első napján összegyűltek és sötétedés után kimentek a méneshez. Tábortüzet gyújtottak és választottak egy szolgabírót, egy orvast, egy csendbiztost és négy pandúrt. Italban nem volt hiány, bor és pálinka volt bőséggel.

A fiatalok csapata a 14-19 évesekből állt, az „öregeké” pedig a 20-60 esztendősekből, többnyire ez utóbbiak 30-40 éves házasemberek voltak. Ennivalót ki nem vittek, otthon mindenki jól bevacsorázott.

A fiataloknak meztelenre kellett vetkőzni, sorba állították őket. A fiataloknak a tűz körül kellett járniuk, aztán az orvas vezénylésére hol meg kellett állniuk, hol meg menetelniük kellett. Eközben a „doktor úr” „megcsónározta” (csalánnal csapkodta) a hátsójukat. Az orvas segédje ezalatt a tűzön megmelegített pipafödéllel megsütötte a tomporukat, hogy rajtuk legyen a bélyeg. Ha valamelyik vakmerő fiatal megszökött, azt a csendbiztos a pandúrokkal visszahozatta. Hasra fektették és 5-6 vesszőütés volt a büntetésük. Ez volt a sorozás és utána az újoncoknak át kellett ugrani a tüzet.

Ha ez megvolt, felöltöztek és az ifjak bementek a faluba virágért. Úrisást, bazsarózsát, rozmaringot szedtek, főleg a lányos házak kertjéből. Közben az „öregek” már megkezdték az ivást, a fiatalok csak reggel felé kapcsolódtak be, mert nekik el kellett végezniük a reggeli munkákat. A virágból koszorúkat, bokrétákat kötöttek, jutott embernek, állatnak egyaránt. A bokrétát a kalap bal oldalára kötötték. A lovakat is feldíszítették, utána belovagoltak a faluba szekérért. Aztán megindult a menet reggel 8 óra körül.

Elől mentek a lovas legények. Ráncos, hosszú gatyában szőrén ülték meg a lovat. A ló fel volt kantározva és a kantár is tele volt aggatva virággal. Kettesével mentek a lovasok, a többiek szekérre ültek, elől az öregek, hátrább a többiek, kor szerint. Aki kilépett a sorból, arra rávágott az oldalt lovagló csendbiztos vagy pandúr. Az embert ütötték, nem a lovat, mert a ló „nem tehet róla". A csendbiztos és a pandúr jelvénye a fonott szíjból való pásztorforma karikás ostor volt. A menetet négy ökrös fogatok zárták, hajtóik voltak a béresek. Olyan ökröt válogattak: „aki nem nézett be a gazda kapuján", hanem büszkén és egyenesen ment és a gazda csak a szekérről dirigálta „Haj ide! Hej oda!" felkiáltásokkal.

Az ökrök szarva hegyén rózsa, nagy koszorú volt a két szarva között elhelyezve. Az ökrök nyakán nagy kongó zenélt. Aki a menetben nem vett részt, annak az ökre szarvát kint a gulyán telerakták tövissel. Nótaszóval járták végig kétszer-háromszor a falut, minden alkalommal körüljárták a templomot, majd a kocsma előtt leszálltak, egy-két fiatal kihajtotta az állatokat a méneshez, gulyához, a többiek a kocsmában nagy mulatságot csaptak. A szokást állítólag egy Lengyel Pali nevű lengyel menekült honosította meg a faluban, aki az 1848/49-es szabadságharc után került Kispaládra, itt rejtegette a nép az osztrákok elől. Pali szerette az italt és ehhez ez a szokás jó alkalomnak bizonyult. Más visszaemlékezések szerint ez egy ősi szokás, amely már kezdett kihunyni, de lengyel barátunk újra felelevenítette és életet lehelt bele. Így volt alkalma kedves szokásának hódolni.

Akárhogy is volt, rég volt, szép volt. Legyen áldott mindenkinek az emléke, aki részt vett a kispaládiak pünkösdi legényavatóján egykoron.

Borbél Balázs