Nyárutó Szilvaországban és a Kisbukón

Mostanában nem csak a csillagok rám özönlő fényorgiáját látom, ha feltekintek a szeptemberi égboltra. Sok a homály, sok a kérdőjel odafent. Itt lent is lépkedünk, ha nem is villámgyorsan a sötétség felé. Egyre rövidebbek a nappalok, hosszabbak és hűvösebbek az éjszakák, megérkezik lassan, de biztosan, könyörtelenül az Ősz.

Sokak szerették (Petrovics István és Hrúz Mária fia is többek között), sokan szeretik, de én nem. Elfogadom létezését. Mit is tehetnék, ha nem fogadnám el? Hibernáltatnám magam minden évben augusztus 20-tól március 21-ig? Mert a tél sem tartozik a kedvenc évszakaim közé természetesen. Vagy esetleg elköltöznék erre az időszakra Brazíliába? Az lehet, hogy nem is lenne rossz. Brazília talán tudna kárpótolni Szatmárért erre az időszakra. De ez persze csak amolyan játék a betűkkel…

Térjünk vissza a mai naphoz! Reggel már mosolyogva mutatta meg aranyló orcáját a mai Nap. Se hideg, se meleg, inkább nyári, mint őszi életérzés (aki nem érti, annak feeling).

Feladat volt bőven, este örömmel konstatáltam, hogy talán még több is lett a mai napból, mint amit tegnap este feltekintve a „Hadak útjára” reméltem. A tett halála az agyalás, a Tejúté, meg a fekete lyuk, tartja az ősi syriusi mondás. Tett volt ma bőven, egy ősi, vagy ha nem is ősi, de akkor inkább hagyománnyá vált rítust idéztünk fel, végeztünk el, nem megszakítva azt a kronológiai láncolatot, ami a XVII. századig nyúlik legalább vissza. A pálinkát akkor említették talán először írott forrásaink. Én így tudom, de megvallom, nem jártam (még) utána. A pálinka fogyasztását számos művelet előzi meg. Mindenképpen szükséges hozzá gyümölcsfa, amit jó, ha te ültetsz, vagy legalább gondját viseled. Ha megbecsülöd és az égiek is úgy akarják, akkor bő terméssel hálálja meg, amit aztán te learathatsz, persze komoly fizikai munkával. Ha eléggé nagyvonalú vagy, akkor még lekvár, vagy aszalvány is kerülhet ki belőle, de természetesen helyes mértéktartással.

Mi (véreim és én) ma majdnem lezártuk a szilva termés előkészítését a minőségi átlényegülés felé, ami a fáról (fa alól) a hordóba történő áthelyezésben nyilvánult meg. A cefréshordók rosszkedvű, kongó ürességét mától egyre mámorosabb és vidámabb szilvaszemek töltik meg élettel és érzelmekkel. Némelyik szilvaszem már annyira hatása alá került nem is olyan távoli átlényegülésének, hogy halmazállapotot változtatott és szépen kifolyt önnönmagából. Vannak konzervatívabbak is köztük persze a nagy számok törvénye alapján, de mire a főzde kapuját átlépik, akkorra egy vidáman pezsgő tömeggé egyesítik a bennük lakozó pozitív energiákat.

A szilva persze használható másra is, az aszaló kas is megköveteli minden évben azt, ami neki jár. Nem tudom hány éve készült, de szerintem már akkor is megvolt, amikor Lumumba még élt.

A rézüst mostanában pihen, olyan mint a személyzet nélküli űrhajó. Galaxisokat szelhetne át, csak épp nincs kivel.

A nyárutó/őszelő így köszöntött be Szilvaország ezen pici tartományára. Én aztán szokásos visszautamon Kelet irányába kormányozva indultam el. A Csaholci-tanya előtt egy szerencsétlen döglött galamb látványa fogadott. Sajnáltam szerencsétlent, mint minden közúton látható sorstársát. A Borzsa-hídra felkanyarodva horgászokat láttam a hídtól nem messze, halványan látszó hegyvonulatokat kelet felé tekintve.

A Kisbukónál megállva azon tanakodtam magamban, hogy csak nem viszek én le törölközőt, mert bár még mindig jó az idő, a Túr már biztos visszahűlt, na meg későre is jár már az idő. A víz nem folyik át, a gáton átsétáltam a paládi oldalra. Felbukkant egy idegen férfi, törölközővel, mezítláb. Köszöntünk egymásnak, aztán ő szinte kérdés nélkül előadta:

- Kerestem ma a kifogásokat, hogy miért ne menjek bele a vízbe. Ez az év utolsó lehetősége. Aztán szép komótosan belement a vízbe.

Itt aztán az én napom is megpecsételődött. Egy idegen, aki ráadásul láthatóan idősebb, belemegy, én meg neem? Hogy nem fürdőgatyában vagyok? Van még kifogás?

Nem volt. Nagyon kellemes volt a íz elkezdtem a szokásos vízi utamat felfelé a Borzsa-híd irányába. Láttam autókat a töltés oldalában, amikor jöttem, elhatároztam hát, hogy az első horgászig úszok. Nem volt túl messze, úgy 150-200 méterre. Jégmadárral nem találkoztam most, sem a többi kedves ismerőssel, csupán egy kisméretű ragadozó madár repült el fölöttem úgy, hogy a fejével folyamatosan a vizet kémlelte.

Az első horgász, akivel szóba elegyedtem, egy ismerős volt, aki 75 éves és valakinek az Apukája, akit szintén ismerek. A szomszédos faluból érkezett, de nem Botpaládról és nem is Kölcséből. Addig nem fogott semmit, remélem szerencsét hoztam neki, ő meg nekem. Ugyanis jó kívánsággal illette a családomat. Attól pedig semmi sem fontosabb. Ámen.

Borbély Balázs