Balogh Géza: Búzaszem

Úgy kezdődött, hogy a vadőr cimborám egy könyvben látott egy kis házat. Szíven ütötte a látvány. A ház ugyanis sűrű erdőben állt, a háta mögött patak kanyargott, mint ahogy egy igazi vadászházhoz illik. Ő is pont ilyet tervezett már régen. De a tervből terv maradt, az álomból álom.

Akkor este a szokottnál is nehezebben aludt el. Nagyokat sóhajtva forgolódott az ágyban, nyűgösen kelt, és az élő fába is belekötött volna. Így ment ez heteken át, míg nem az egyik nap előállt otthon a tervvel. Vadászkunyhót épít kint, az erdő alatt. Hát ez volt a baj? – mosolygott a család. Építs! De pont azon a vad, elhagyott helyen!?

Pontosan! – bólintott a cimborám. Azon a vad, elhagyott helyen. Vagy tíz éve, még a kárpótláskor jutott ahhoz a négy hektáros kis táblához, ahová a tanyát kigondolta. Gyönyörű vidék. Öt kilométerre a falu, körbe folyja a Túr, az egyik oldalt sűrű erdő, a másikon kökénnyel, galagonyával benőtt dzsungel…, ott tanyázik a környék összes vadja.

Igen ám, de ha esik, nincs autó, ami megközelíti. Még traktor se, mert nyakig ér a sár. Ám a cimbora szemében ez volt a legnagyobb vonzerő. Pénze ugyan nem sok volt, de a szomszédban akkor bontottak egy öreg, száz éves házat. Megvette a vályogot, a falnak való már megvolt. Jó száraz idők jártak, a betonalapot is meg tudták önteni, hozzákezdhettek nemsokára a falazáshoz.

Abba kellett azonban hamarosan hagyniuk. Elmordult az idő, megindultak az esők, s már csak arra maradt idejük, hogy egy szakadozott fóliával letakarják a falakat. Aztán tél jött, vadetetés, vadászatok…, a ház maradt befejezetlenül. De a tavasz korán érkezett szerencsére akkor, és a cimborám egy szép, fényes napon a felső vályogsoron felfedezett egy vékony kis búzaszálat. Teremtő isten – tolta feljebb a kalapját–, csak nem abban a száz éves vályogban csirázott ki egy búzaszem? De hisz akkor az a búzaszál is száz éves! Vele volt a falu vén tapasztó-cigánya is, aki száz ház padlását, meg padozatát betapasztotta már, úgyhogy sok csodát látott, de ilyet még soha.

–Száz éves kenyeret fogunk enni! – nézett az öregre a vadőr.

–Hogy-hogy?

–Úgy, hogy az a búzaszál hoz majd egy kalászt, megszedjük a szemeit, ősszel meg elvetjük. Hát… jövőre még nem, de azután már lesz annyi búzánk, hogy megőrölhessük. Megtudjuk, milyen kenyeret ettek száz éve nagyapáink.

Orrukban a jövendő kenyér illatával folytatták a munkát. Délben szalonnát sütöttek. A zsír sercegett, a hagyma hersegett, cimborám szívében nagy-nagy békesség lakott. Csak az öreg tapasztócigány morgolódott.

–Azt mondom én neked, jól zárjon majd az az ajtó, ablak, mert a mező összes rusnya férge a házikódban fog tanyázni.

–Nem baj az Jani bátyám! Elférünk majd benne!

A kis ház még a tavaszon elkészült, nyárra két ágy, szék, asztal is került bele. A padlásra valami nyest költözött, az eresz alá fecske, az udvaron pelék, meg cickányok cikáztak. A cimbora, ha arra járt hátát a falnak vetve boldog mosollyal hallgatta őket. A búzakalász is szépen őszült, aztán eljött az aratás napja.

Rekkenő meleg volt, igazi arató idő. A kalász fent integetett a falon. A vadőr kihozta a széket, felállt rá, s óvatosan letörte a kalászt. Döbbenten látta azonban, hogy üres. Valami madár kicsipkedte belőle az összes szemet. Elöntötte a méreg, s ha a kalászon látja meg azt a madarat…! Bent, a ház hűvösében azonban gyorsan lecsillapodott. El is bóbiskolt talán, mert egyszer csak arra eszmélt, hogy az asztalon csipog egy veréb. Csipkedi az üres kalászt, és őt figyeli. A mezei veréb gyanakvó, bizalmatlan madár, ez viszont egyáltalán nem félt, mondhatni ködnek nézte a vadőrt.

Cimborám nézte, nézte a verebet, és lassan elfeledte a kalászt. Mert bizonyságot nyert, hogy a kis házat elfogadta az erdő, a mező.

De azért, ha arra jár még ma is le-lehajol a földre, s szemügyre veszi a fal tövét. Egy szem búza hátha kiperegett abból a kalászból.

Az írás Balogh Géza: "Lidérces erdő" c. tárcakötetében jelent meg