A „tépettarcú” ember - 1.rész: Egy történet elkezdődik

Ez a kis történet olyan emberről szól, akinek a Don-kanyarban az arca roncsolódott, mindkét lábát amputálták, háborús sérüléseit egész életében viselte, mégsem mondható szerencsétlennek.

Mindig szerettem nézegetni a családi fényképalbumokat, mert lapjairól a múlt köszönt vissza. Ezek egyikének utolsó lapján volt egy fénykép, ami egy magyar repülő egyenruhás honvédet ábrázolt. Édesanyám elmondása szerint ő Horváth Miklós, az ő édesapjának a testvére, aki a fronton megsebesült. Repülőgépük lezuhant és rájuk egy szovjet repülőgép tüzet nyitott. Miklós bácsinak amputálni kellett mindkét lábát, egy dum-dum golyó pedig a szájában robbant, így az arca is súlyosan megsérült. További sorsáról nem tudott információval szolgálni.

Húgom, Farkas Lászlóné a családfa kutatása során bukkant rá Miklós bátyánk, nagyapánk legfiatalabb testvére adataira. Azt is kiderítette, hogy Hodászon egy szociális otthonban 66 évesen hunyt el, a sírja is ott van, amit Nagyapánk egy másik testvérének, a Ricsén lakó Sándornak az unokája Horváth Árpád kutatott fel, állított sírkövet és amikor csak teheti, családjával látogatja Miklós bátyja nyughelyét.

A 2023. októberében húgomtól kapott újságcikkek tovább szőtték Miklós bácsi történetét, megvilágítva a sebesülése, gyógyulása és további életét:

„A plasztikai műtét csodái a Jurányi-utcai Vöröskereszt-kórházban (Esti Újság, 1943, október 3.) …Az októberi nap megvilágítja a fehér folyosón sorakozó betegeket, mint egy roppant reflektor, öten vannak: a háború eltorzította arcukat és egyiknek a lába is csonkban végződik a térde alatt. — Horváth Miklóst kérem! — szól egy mély hang a műtőből és a vöröskeresztes ápolónő betolja a gördülő széket a fényes, fehérfalú terembe s a két hosszúköpenyes orvos: a professzor és jobbkeze, a főorvos hozzáfog a munkához. Tépettarcú ember Horváth Miklós: puskagolyó roncsolta szét a száját, orrát és lefagyott a lába. — Pár hónap múlva csinos legény lesz magából, meglátja! — bátorítja a fiatal orvos, megveregeti a torz ember vállát...”

Húgom fényképeket is küldött:

„… A középső [fotó] hátoldalán „Miló” felirat [olvasható], ez lehetett a beceneve. De hogy a családban hívták úgy, vagy aki a képet készítette (én az orvosra gondolok, aki sokat fotózott, dokumentált a háború alatt) és ott lehetett az esküvőn. …elszabadult a fantáziám, csak találgatni lehet, hiszen semmit nem tudunk, csak próbálom kitalálni, kombinálni a látottakból.”

Szemtanúk nélkül én [testvérének Horváth Józsefnek – a fotó jobb szélén – az unokája] is csak kombinálni tudok. Hajlok arra, hogy valóban az orvos nevezhette így, hiszen a sebesülése után ha kérdezték is, nem tudott válaszolni. Az állkapocs roncsolódása miatt csak néhány hangot ejthetett ki, így lehetett a Miklósból „Miló”. A Horváth vezetéknevet meg sem próbálhatta kiejteni a sok mássalhangzó miatt.

1992. május 9-én a Kelet-Magyarország hétvégi mellékletében jelent meg Dr. Balogh Zoltán György sebészfőorvos olvasói levele: „Egy túlélő a doni pokolból” címmel:

„…Ez a kis történet olyan emberről szól, aki a háborús sérüléseit egész életében viselte, mégsem mondható szerencsétlennek. …Már csaknem egy éve feküdt Miklós a Jurányi utcai Vöröskeresztes Hadikórházban, amikor nagy változás következett be az életében. 1943 decemberében egy gyászruhás fiatal lány kereste fel a kórház parancsnokát, Lunz Károly orvos ezredest, akinek röviden előadta, hogy vőlegénye elesett a fronton fél évvel ezelőtt, és ő akkor megfogadta, olyan emberhez megy feleségül, aki a harctéren súlyosan megsebesült és akit egész életében ápolni fog. Ezért arra kérte a parancsnokot, válassza ki számára a sebesültek közül a legsúlyosabban sérültet, aki az ajánlatát elfogadja.

Bár ez a kérés igen szokatlan volt, a kórházparancsnok mégis vállalta ezt a különös házasságközvetítést és megbízta az egyik osztály vezetőjét, hogy válassza ki az osztályán a legsúlyosabb sebesültet és kérdezze meg tőle, elfogadja-e az ajánlatot. Az osztályvezető orvos az osztály főnővérének segítségével Miklóst választotta, aki az ajánlatot elfogadta. Három hét múlva megtartották az esküvőt…”

A történetet folytatjuk!