Balogh Géza: Disznótor a ködben

Egy disznóölésen sok minden megtörténik. Például, amíg a férfiak az áldomást isszák, megszökik a már leszúrt ártány, berúgnak a hentesek, s össze-vissza kaszabolják a sódart, az asszonyok kifelejtik a hurkából a majoránnát, a hátsó udvarban játszó lurkók felgyújtják az ólat, a városi vendégek eltévednek a faluban – vidéki gyerek lévén velem mindegyik megesett már, kivéve az utóbbit. De nemrég ez is bekövetkezett.

Beregbe, Tarpára voltunk hivatalosak disznótorra. Hajnalban indultunk, komisz hóviharban. Majd három órás csúszkálás, kapaszkodás után érkeztünk meg, és a faluban, ha lehet még cudarabb volt az idő. Visított az északi szél, hordta, csapta a havat – szóval igazi disznóölő tél fogadott. Nem is morgott emiatt senki. Pláne, mikor lehajtottunk néhány kupica szilvát a gazdánk öregebbik eperfahordójából.

Aztán még egy párat – mire dél körül a toros káposztához láttunk, már igencsak virágos lett a kedvünk. Könnyű dolgunk volt, igazi böllérek vakarták, darabolták a disznót, mi csak afféle peckások voltunk, akiknek a fa-, meg vízhordáson kívül nemigen adtak más munkát. Már-már kezdtük unni magunkat, amikor előállt két lovas szánkó. S irány a nagyhegy!

Tudni kell, hogy Tarpa nem csak a pálinkájáról, de a boráról is híres. A falu határában van egy szabályos, mondhatni földrajzilag is szabályos hegy, annak az oldalában kitűnően érzi magát a szőlő. Gazdánknak is van ott egy szép darab, pincével, présházzal – oda vettük az irányt. Meg is érkeztünk rendben. És mielőtt megkóstoltuk volna az újbort, meg kellet nyalnunk az ópálinkát is.

Ahogy ilyenkor illik.

Ránk esteledett. Gyönyörű este volt. Megszűnt a hóvihar, feljött a telihold, és azt mondtuk a barátommal a többieknek, hogy mi ketten szívesebben mennénk gyalog. Rendben, felelték a háziak, de tudjuk-e, hogy milyen messze van a falu. Hogyne tudnánk – önérzeteskedtünk, hiszen ezerszer voltunk már Tarpán. Egyébként is nálunk a mobiltelefon.

Így aztán a két szánkó elporzott. Vidáman indultunk utánuk. A távolban bagoly huhogott, a völgyben vaddisznók csörtettek, mi meg halkan dudorásztunk. Így értünk be a faluba. Jó egy órája törtük már akkor a havat, kimelegedtünk. És megszomjaztunk. De szerencsére utunkba esett mindjárt a szélső házaknál egy kis korcsma. Betértünk…, és elkövetünk egy apró hibát. Kikotyogtuk, hogy újságírók vagyunk, a Szabad Földtől, meg a Kelet-Magyarországtól. Maguk a vendégeim! – jelentette ki nyomban a korcsmáros, és előkerült valahonnan hátulról, a fináncok elől sikeresen bujtatott titkos butykos is. És persze a poharak…

Mikor elbúcsúztunk, már nem volt fenn a hold, és köd kezdett lefelé ereszkedni. Nem igazán törődtünk vele. Dudorásztunk, beszélgettünk, aztán megint dudorásztunk, mikor a társam az egyik kereszteződésben megállt.

–Itt balra.

–Dehogy balra – mondtam. – Jobbra kell mennünk.

És jobbra mentünk. Öt percen belül meg kellett volna érkeznünk, de fél óra multán se voltunk sehol. Azaz, fogalmunk se volt, merre járunk. Mert közben leszállt a köd, s nem hogy a kivilágított templomig, de az orrunkig se láttunk.

Így bolyongtunk még vagy másfél órát, mikor végre megszólalt a harang. Akkor már teljesen tiszta volt a fejünk, azonnal a hang felé vettük az irányt. Meg is találtuk a templomot, onnan pedig már tényleg öt perc volt csupán a ház, meg a disznótor. Még időben érkeztünk. Akkor tálalták a húslevest. De amit mi a háziaktól kaptunk!

Nem minden disznóölés ilyen kalandos persze. Pláne nem manapság, amikor ez is csupán egy az általános házi tennivalók közül. Sok helyen már nem hogy vacsora nincs, de ebéd se, és tízórai se. Nincs toroskáposzta, nincs hagymás vér, csak ripsz-ropsz munka. Tíz órakor már rég el van felejtve a disznó. A bél kilökve, a hús feldarabolva a hűtőben, a szalonna meg…

Nos a szalonnával a ma embere alig tud valamit kezdeni. Pedig a jól megfüstölt, kiérlelt szalonna nyáron paradicsommal, uborkával, enyhén csípős zöld paprikával maga a mennyország.

Érdekes módon hosszú ideig az én szememben mégse volt valami különösen nagy tekintélye. Gyermekkoromban, otthon Pályiban meg szinte semmi. A kolbászt szerettem igazán. Főleg a füstölt kolbászt sütve. Csodálkoztam is mindig nagyapámon, hogy mikor az asztalhoz ültünk, ő mindig a szalonnát vette ki először a lábosból. Be volt osztva a porció persze. Én, a nagybátyám, meg nagyapám – egy-egy darab kolbász, szalonna mindegyikünknek. Én a kolbászt emeltem ki azonnal mohón, és természetesnek vettem, hogy mikor a szalonnámra került a sor, nagyapám cserélt velem. Azt hittem, jobban szereti a szalonnát, mint a kolbászt. Később aztán rájöttem: szereti ő a kolbászt, de az unokáját még jobban.

Aztán meghalt nagyapám, majd apám. És hirtelen boltban kellett vennem a szalonnát. Addig eszembe se jutott megnézni, hogy hány forint is abból egy kiló. Míg éltek az öregek, és hizlalták a disznót, ettük a hazait, úgy vettem a kolbászt, pláne a szalonnát, mint a kertben termett murkot, paradicsomot, uborkát. Mint ami nő ingyen. És amikor rákényszerültem szemügyre venni a szalonna kilóját, azt hittem, nyomban elájulok. Drágább volt, mint a karaj!

Ezt egyébként ma sem értem. Rajongója vagyok ugyan a jó szalonnának, de azért a színhús, az színhús. Abból ezerféle étek készíthető, míg a szalonnából egy, kettő. De igaz lehet, hogy az az egy-kettő néha felér az ezerfélével!

- Balogh Géza -

(Balogh Géza Ópályi szülötte, korábban a Kelet-Magyarország újságírója volt, jelenleg a Szabad Föld főmunkatársa. A Lidérces erdő című kötetének bemutatóját január 13-án, szombaton rendezték meg Ópályiban, a Teleházban. Több könyvet és film forgatókönyvet írt. Írásaiban rendre megjelennek az ópályi emberek és történetek. Bemutatja legújabb, Lidérces erdő című novelláskötetét, melyben nagyon sok történet Pályihoz és a gyermekkori barátaihoz köthető. Géza korábbi és jelenlegi írásai az író engedélyével a haromhatar.hu oldalon is megjelennek.)