Hosszú ez a gyalogút - éhesen, megfázva - Barabástól Szamborig.

A Magyar Országos Levéltárban őrzött NÉVJEGYZÉK / a Trianon határon belül fekvő Barabás községből elszállított 15-50 éves férfiakról.....1944-ben/  18. sorszáma mellett az igen tisztelt és szeretett APÓSOM, Kelemen István, a 25. sorban pedig a sógora, Hamar Pál neve olvasható. Fájdalmas emlékeket idéz már a névjegyzék is, ugyanis a 158 elhurcolt barabási férfilakosságból talán 90-en térhettek haza.

Kelemen István, aki 1944-ben már hat gyermek édesapja volt, és akit parancsra 1944 telén úgynevezett jóvátételi munkára /"málenykij robotra" - ahogyan Ő emlegette/ gyalogmenetben indítottak a hosszú útra. A jóvátételi munka helyett a szolyvai gyűjtőtáborba hajtották őket, onnan pedig a GULÁG táboraiba kerültek

Az elhurcoltak közül voltak, akik közel egy év elteltével léphettek csak a szeretett szülőföldjükre, de sokan halálukat lelték az embertelen körülményekben. Kelemen István szerencsés ember volt, hazatérhetett. Keveset beszélt a borzalmakról, csendes, hallgatag és igen fegyelmezett ember lévén a "titoktartási fogadalmat" komolyan is vette. 1989 után azonban megeredt a nyelve, egyre többször idézte fel a kegyetlen napokat, heteket, hónapokat.

A gyermekei kérésére vetette papírra az iszonyú emlékeket 86 évesen, 1991-ben. Kéziratát ereklyeként nagy becsben őrzi fia, Béla és családja immár 26 éve. Pontos napokat, időpontokat nem jelölt meg az írásában, a borzalmas hónapokban csupán az életbenmaradás és a szeretett családjához való hazatérés tétje lebegett előtte.

Haza 1945 kora őszén érkezett betegen, lelkileg meggyötörve, emberségében megalázva, 40 évesen, egyetlen foga sem maradt. Csendes békességben 1994-ben, 89 évesen felesége, Hamar Amália karjai között tért örök nyugalomba. 

Hiteles ember volt, míg élt. Maradjon is így emlékezetünkben! Mert emlékeznünk kell, hiszen egykoron Ő is az életünk része volt, és ma már csak az emlékezés hídja kapcsol össze bennünket. Az emlékek ápolásával pedig hiányának az érzetén igyekszünk enyhíteni. Tiszteletére, emlékére teszem közzé -  a menye, Kelemen Béláné Bittner Erzsébet  -  APÓSOMNAK az 1991-ben  egy rövidke grafitceruzával leírt visszaemlékezését -. A bevezetőben a kéziratából való a másolat.

 A kéziratán nem változtattam, az első részében "az első háború" - ahogyan Ő nevezte -, egyik szomorú éjszakáját idézi, Pali sógora /Hamar Pál/ keserű napjaira emlékezik. Majd a hosszú gyalogútat idézik a sorai és végül, ami kimaradt a korábban leírtakból. 1991. szeptember 22-én fejezte be az írott visszaemlékezését. 

Kelemen Béláné  Bittner Erzsébet                                                                               

 I.

Kelemen István az 1944 és az 1914-es évet azért idézem fel, mert 14-ben voltam 10. éves és aratás volt, mikor éjjel tizenkettőkor megverték a dobot. 18-tól 50 évesig be kell vonulni mindenkinek a csapattestéhez. Akkor volt egy szomorú éjszaka, mindenki sírt. Pali sógorom a 18. évét az olasz fronton töltötte be. Ő mondta, hogy a rajánál, ahol nem a golyótól kellett félni, hanem a kő verte őket főbe fele, ott volt fogságban. Ezt azért írom le, hogy a híradásban igen keveset esett róla szó. 44 ugyanolyan iszonyú volt. Pali sógornak volt egy nagyon jó borotvája, valaki ráküldött egy orosz tisztet és oda kellett adni akkor este, mikor reggel vittek bennünket. Pali sógor tudott a tiszttel szót váltani és a mán megmondta, hogy hová megyünk. /Szolyváig együtt voltunk Pali sógorral./ 

 II.

1944 

Hosszú ez a gyalogút Barabástól Szamborig. Elvittek bennünket, elhajtottak, mint a csordát, 3 napi eleséggel.

Első utunk Beregszász, itt kellett hagyni a családot, a munkánkat. Emlékezetemben 150-en mentünk el, haza csak 90-en tértünk vissza, a katonafoglyokkal, Beregszász volt a gyűjtőtábor. Ott már vártak bennünket, egy nagy benzines hordóban főztek paszulyt, egy szerb származású hajtogatott bennünket. De ott még mindenkinek volt hazai. Mondta egyszer a szerb, ki a magyar magyar. Majd Pali bátyámtul kérdeztem, mire mondja a szerb. Azt felelte, tudja az azt, mire mondta, lesz még rosszabb sorsunk is. Én meg azért kérdeztem, hogy ő átélt egy háborút, vele egy fogságot, és a 18. életévét az olasz fronton töltötte be.

Míg Beregszászban voltunk, egyszer osztottak kenyeret, mi nem vettük ki. Két fiatalember odaállt mellénk, az Isten megáld bennünket, vegyük ki, mert éhesek. A vasúton dolgoztak, és onnan hozták el őket, még a szüleik se tudják, hova lettek. Itt Beregszászban a fiatalság azt hitte, hogy csak szórakozni visznek, de sokan-sokan már az úton meghaltak. Beregszászból mikor... már akkor éjszaka mindenki megtudta, a fiatalok is, hogy nem játék.

Első éjszaka szakadt az eső, egy udvaron háltunk az égbolt alatt. Másik éjszaka egy szobába vertek be bennünket, de még huszan kinn maradtak. Addig ütötte az orosz a hátsót, addig ütötte puskatussal, úgy álltunk egész éjszaka, mint a nyárs. Ez Szolyváig történt.

Szolyvára mikor beértünk, egy nagy Tüzér istállóba vittek be bennünket. Úgy nézett ki, mint egy nagy elevátor. Egyik vége a földben, a másik vége az ég felé nézett. Le volt bombázva. Úgy éreztük, hogy itt jó lesz kipihenni az éjszakai fáradalmainkat. De nem így történt, mert jól meg se pihentünk, menni kellett egy másik épülethez. Ott nagy válogatást csináltak. Az egyiket belökték az épületbe, a másikat oldalra hajították. Én is kinn maradtam, itt elmentünk egymástól Pali sógorral.

Minket, akiket köré dobtak, elvittek egy nagy beton épülethez, mi onnan egy kis lyukon hallgattuk azokat, akiket belöktek egy épületbe, egész éjszaka fürösztötték, és vitték akkor éjszaka tovább munkára. Mi meg, akik itt maradtunk, menni kellett 6 km-re fáért, rossz lábbeliben, ott találkoztunk a katonafoglyokkal, Kovács Zsigával és Bakó Lajossal. Közben minket és a ruhánkat is bevitték a fertőtlenítőbe, amiután 2 órát kellett várni.

Addig minket betettek egy betonos épületbe tiszta mezítelenül fürdés után. Nem volt ivóvizünk, sokan megitták a fürdővizet, így keletkezett a vérhas. Ott megkezdődött a legyengülés. Elmaradtunk a hazaiaktól meg a jó nyugovástól.

Még mi itt maradtunk egy pár napig, de minket is elvisznek munkára. Amikor útnak engedtek bennünket, kaptam mellbe egy oltást, még ha hozzányúlok, még mindig érzem. Király Sándor beleesett tőle a sárgaságba, Gazdag Sándornak olyan lett a melle, mintha egy tányér lett volna odaborítva. Kaptunk az útra egy feketekenyeret meg 1 marék paszulyt, biztos úgy gondolták, hogy szárazon esszük meg. Megállás nem volt Szamborig a Vereckei-hágón keresztül, mikor kimentünk belőle, nekizavartak egy nagy dombnak, el voltunk már gyengülve, visszafelé csúszkáltunk, de muszáj volt menni, mert ott volt a puskatus.

Felértünk a dombra, még jó ideig mentünk, nagy hideg volt, elértük Lengyelországot. Ott a nép koszorúhagymát hajigált közénk, némelyikünknek sikerült belőle felkapni. Megállás nem volt, elértük a perecsenyi kórházat.

Alig mentünk odébb a kórháztól, egy gelénesi fiatalt két katona ütötte puskatussal. Mándi Lajos azt kiáltotta, emberek, ne hagyjuk megölni. De mindenki félt visszafordulni, hogy ő is kap, én is féltem. De azért annyi erőt vettünk Lajossal, hogy visszamentünk, nem szólt a két katona, felvétették velünk és bevitették velünk a perecsenyi kórházba. Megkérdeztem Lajostól, 18 éves volt a fiú és meghalt. Annyi büntetést kaptunk, hogy a többi beért Turkába, ott kaptak enni, de mi nem kaptunk semmit, pedig 3 napig nem ettem, mert nem volt mit.

Összekerültem két barabási cigánnyal, Jónás Ferivel és B. Jóskával, Ferinek volt egy kis fekete kenyérmorzsa, azt főztük fel hólével, se víz se só.

Egyszer hála, elértünk Szamborba, várt egy hármas istálló. Bokáig érő sárral, voltak ágyak is, de nem fért mindenki rá. Mert több szakaszban mentünk fáért és mindig az járt jól, aki előbb bemehetett. Ott már kaptunk enni három órakor hajnalban egy kis répalevest és egy kis tenyérnyi kenyeret. Mikor egy kicsit világosodott, ott is menni kellett hat kilométerre fáért. Estére jöttünk vissza, mikor a nap lefelé szállt. Akkor kaptunk megint enni, míg ott voltunk, mindig így volt az étkezés.

Két hétig voltunk ott, az erdőből 2 méteres darab fákat hozni 2 embernek pocsolyában, vízben, sárban. Ott is abban kaptuk az ennivalót, bokáig érő pocsolyában. Itt mindent elvettek tőlünk, a nagyujjast/ télikabát /, a pokrócot, a beretvát, gyújtót, pipát, kulacsot, kinek milyen edénye volt. Az istálló végénél folyt a Fekete-tengernek egy ága / a Dnyeszter folyó, ami a Fekete-tengerbe ömlik/, abba szórtak bele mindent.

Eljött az idő, egyszer bevagoníroztak bennünket, 65 egy marhakupéban, se állni se ülni. Vittek bennünket vagy három éjszaka 3 nap, az orosz katona minden reggel beszólt a kupéba, halott nincs? Majd utána beadtak egy vider vizet 65-ünknek, de nem ivott abból 2 se, mert kiborították, mindenki szomjas volt. Majdnem így jártunk az ennivalóval is, kaptunk egy kis töredéket /kenyeret /. 

Azért mentünk három nap és három éjszaka, mert éjszaka megálltak velünk. Reggel indultunk tovább. Mutatták vón a népnek a jót, a leghidegebb volt, volt is egy százéves kályha felkötve a kupé plafonjára, ott akartak melegíteni bennünket. Volt a kupé oldalán egy gyufaskatulya forma lyuk, egyszer kinéztem, egy kis falu volt ott, azt mondtam, annyi cigány lakik itt, se kerítés se egy ház. De volt velünk egy katonafogoly, nem cigányok, hanem szegény emberek - mondta. Akkor néztem nagyot, hogy hova megyünk.

Mikor megérkeztünk Sztalinóba, már azt mondta egy orosz, minek hoztátok ezeket ide munkára, ez mind beteg. Egy darabig nem engedte, hogy munkára menjen, egyet se. De jött egyszer egy deputáció és az erősebbjét elvitték dolgozni, én is ki lettem írva. De akkor éjszaka megdagadt a lábam, bekerültem a kórházba. Azelőtt voltam kinn a mezőgazdaságban dolgozni, kaptunk egy köpenyt meg egy fejkendőt, hátra kellett kötni a fejünket, úgy néztünk ki, mint a maskarák. De nem volt munkás, néhány öregasszony, férfi kettő-három kallódott, de ezek is olyanok lettek, akik már nem voltak alkalmasak katonának, már onnan kerültek haza.

A nők nagyon sajnáltak bennünket, másnap megvendégeltek bennünket úgy, ahogy tudtak. Egy hozott egy befőttes üvegbe félig tejjel, a másik félig hozta krumplival, a harmadik engem kínált egy kis mozsárban tört kenyérrel. Itt már mindent megtudtunk Oroszországról. Én tovább nem dolgoztam, a lábam megdagadt, bekerültem a kórházba.

Ott aztán egy olyan orvos volt, aki a 14-es háborúban magyar fogságban volt, és mindent elkövetett, amit csak érdekünkben tehetett. Azt hiszem, ha jól emlékszem, hogy Karszninak hívták, 60 év körüli volt. Két német volt vele, az egyik orvos volt, a másik patikás orvos volt, csak orvosság nem, csak széntabletta, az meg sós volt, akinek még jobban ment a hasa, aki egyet ivott rá, az reggelre halott volt, én fenyőfának a szirkóját szedtem, azt ettem kenyérrel, tovább nem ment a hasam.

Tiszta piros volt a latrina (hagyományos árnyékszék), így hívták azt a helyet - vérrel karóházat -, mi úgy hívjuk, vécé. Majd az öreg orvos megszüntette a tetűt és a hasmenés is csökkent. Mi kértük, hogy a kosztunkat emeljék egy kicsit, azt mondta az öreg orvos, nem tudnak többet adni, csak amennyit a minisztérium megállapított. Erre azt mondta, tudja ő, hogy mi kéne a magyarnak, szalonna meg nagy búzakenyér, és neki nagyon jó dolga volt Magyarországon. A veje meg most van ott, oszt írja, hogy neki is jó dolga van. Az öreg orvos azt mondta, hogy ő meg akarná hálálni a magyar népnek egyszer. Aki az ő keze alá tartozott, behozta a gyárból, befektette mindet, kérdeztük tőlük, minek jöttetek be, ők nem tudják, ők nem betegek, de nem hittek az orvosnak sem, jött egy deputáció és megcsavargatták a farán a húst a betegeknek és csak visszavitték, aki csak arra való volt. Én még mindig maradtam a kórházban a lábam miatt. 

Egyszer csak bevagoníroztak a németekkel együtt, elvittek Lupébe, Sztalinóhoz tartozott, biztos, valami grófi birtok lehetett. Én magam kerültem egy szobába, magyarokat vittek oda, hogy feljavítsanak, hogy haza tudjunk jönni.

Került egy kis magyar fiú hozzám, Pesten volt sofőr, egy hónapig együtt háltunk egy ágyon. De tudott németül, mindig mondta, ha a németek beszéltek, hallod, mit beszélnek, hamar szólj nekik vissza - mondtam, de nem adta ki magát soha, azt sem mondta soha, hogy hova való. Úgy vettem észre, hogy valami sváb származású volt. Egy hónapig volt ott, mert megvert egy lengyel tisztet, elvitték a szénbányába, jó dolga volt, mert szakács lett. A másik szobában 17 lengyel tiszt volt, politikai foglyok. Nekem jó volt, mert segítettem nekik, amit tudtam, mert egy lengyel tiszt volt a paracsnokunk és mindig duplát adott, mert este nem szabad volt nekik sehova kimenni. Gyufa nem volt, nappal rágyújtottak a pápaszemmel, este én jártam a konyhára tüzelőért, nagyon szerettek, én is őket.

A parancsnokunk sipka számra adta a mahorkát /dohányt/, és mindent tudtak, mindig biztattak, hogy nemsokára megyünk haza, mert a maga embereit az oroszok hazahozatták Magyarországról, és akkor innen minket visznek haza. Úgy is lett, de egyszer nagy zűr támadt köztük, úgy vettem észre, hogy a parancsnokuk jóban volt a raktárosnővel és hiány lett, tehát ő éltette őket. Azt mondták, hogy vagy Szibéria vagy életfogytiglani börtön vagy agyonlövés. Eljött az idő, hogy azt mondta a parancsnokunk, holnap nem tudok duplát adni, elfogyott az amerikai minden. Én azt mondtam, én akkor nem dolgozok tovább, megyek ki a kolhozba dolgozni, mert ott megkaptam a napi eledelt, este meg a lágerben megkaptam a vacsorát. Rimánkodtak, hogy ne menjek, én csak kimentem.

Este amikor hazamentem, megtudtam, hogy némelyek holnap reggel megyünk haza. Ők tudták, csak nem mertek előre beszélni.

Én meg azért nem hittem, hogy arra gondoltam, hogy magokat engedik el előbb, mint minket. Őket is viszik innen, de nem tudják, hogy hova, még azt se, hogy mi lesz a sorsuk. Ezzel köszöntünk el egymástól, reggel csakugyan el lehetett hinni, hogy indulunk haza, még adtak reggel egy bádog teát. Most már lehet észlelni, hogy hová vitték őket, ahogyan járkáltam nappal, hát láttam, hogy mindig vájják a sírt. Gondoltam, előre megássák a sírunkat. Hát akkor este kaptam egy kerecsenyi embertől üzenetet, Petneházitól, hogy itt van, ássák a sírt. Valamikor gyerekkorunkban találkoztunk együtt. Nem tudtam felkeresni, mert akkor este kaptam meg az üzenetet, mikor reggel indultunk onnan hazafelé. De megvolt annak a sora, a sírásásnak, mert akkor este, mikor reggel indultunk, két kocsi németet már úgy hoztak oda, hogy úgy húzogatták le mindet félholtan. De reggel már nem volt időm széjjelnézni, a sok pénzt elvették tőlük. Én oszt egy marékkal felvettem, bementem a szobánkba, mutattam a németeknek, hogy elbuktátok a háborút, azt felelték, ők nem bukták el a háborút.

Így indultunk haza, reggel elvittek egy községbe, onnan estére kivittek egy kis erdő szélére. Majd éjjel 12 órakor vagonoztak be bennünket, úgy vittek vissza Sztalinóba, de minket mán ott kiszállni nem hagytak. Akik a mi lágerünkhöz tartoztak, azt rendezték befelé a kocsikba. Az erdő szélén volt valami szegénynek egy kis tengerije, abból nem sok maradt, még a tököt is mind megettük belőle, éhes volt mindenki. Énnekem egy kollégám adott egy harapás tököt, de életemben olyan rosszat még nem ettem. De elvittek vissza Sztalinóba, ott se kaptunk enni, onnan indultunk haza.

Elhoztak bennünket Máramarosszigetre, ott mán annyi fogoly volt, hogy nem fogadtak bennünket. Egy nagy kerülő után elvittek Romániába fogságba, onnan indultunk oszt végképp haza. Ott aztán, mielőtt elindultunk, sorba állítottak bennünket, és lépjenek ki a katonatisztek, csendőrök és rendőrök, és azt mondták, hogy ezeket viszik vissza. De nem visszavitték, nem tudom, hol lelték a halálukat.

Amikor a fogságból elindultunk, az első állomásnál megálltunk és én mán nagyon éhes voltam. bementem a legelső lakásba, kértem egy kis kenyeret és egy édes paprikát. De azt mondta..., hogy ne menjek sehová, mert az az utca román és nem adnak semmit se. De én mégis beléptem egy másik lakásba, és ott is egy magyar asszony volt, gyufát kértem tőle, el volt mán neki készítve egy tányér étel, mert dolgozni akart menni, leültetett mellé és meg kellett enni. De nagyon izgatottan ettem, mert féltem, hogy ott hagy a vonatunk, de éppen csak fel tudtam ugrani, nem maradtam ott.

És akkor nap elértük a magyar határt, ott már vártak a vereskeresztesek, ott mán minden volt, ennivaló, cigaretta, gyufa. Amikor átléptük a magyar határt, azt mondta, aki velünk jött, akinek közel van a lakása, elmehet haza, nem muszáj lejönni Szegedre, mert neki addig kell kísérőnek lenni. Tehát mi azért nem kaptunk papírt, mint elhúrcoltak, azért kell tanúkkal igazolni, tehát ez volt az a hosszú út éhesen meg fázva.

III.

Itt leírom, ami kimaradt belőle, három cigány indult el velünk a faluból, Jónás Feri, Balogh Jóska és B. Anti, de Anti meghalt Szolyván, de nem csak ő, hanem mikor odamentünk, egy kis deszkás szekér hordta kifelé a halottakat, két-három nap múlva öt hordta kifelé, nem győzte a szekér, ott sok halott volt. Útköben egy illetőt láttam, hogy lehajolt az árokba egy kis vízért, és lelőtte az orosz. Aki ismerte, azt mondta, hogy a márokpapi útkaparó volt, 4 gyermeke maradt. Egy lány ide jött férjhez Barabásba, megkérdeztem tőle, igaz volt. Egy másikat láttam a hegyekben, ki volt fordítva egy bunker, egy ember elbújt a háta mögé és észrevették, kiállították elibénk, hogy agyon lövik, de nem lőtte agyon, hanem egy hosszú csövű pisztolya volt, és azzal szaggatta be a fejét, a fejétől a talpáig folyt a vér, de élve maradt az ember.

...

Ez kimaradt a szambori dologból, kiküldtek tízőnket egy orosz őrsre fát vágni, a két cigány is be lett osztva velünk, J. Feri és B. Jóska. Feri addig járkált a katonák körül, hogy kapott egy kis ennivalót. Nem is sokat törődött a munkával, hanem felderített egy trágyacsomót, és kezdett benne kapargatni. Lelt benne olyan krumplit, amit mán a konyhán nem hántottak meg. Meg cigarettacsikkeket is, na, volt is utána kapargatás. Elhatároztuk, hogy megsütjük a krumplit, megraktuk a tüzet, mikor mán jól felmelegedett, jött egy katona, széjjelrúgta a tüzet nagy káromkodva, de megraktuk újra a tüzet, félig megsült, úgy ettük meg.

Ahogy ettük megfelé, Feri alánézett egy roncsautónak, hát alatta volt egy döglött varjú. Feri egyedül lehúzta a bűrit, és cigányosan kezdte megpirítani a tűzön. Kértek tőle a nagy darab emberek, egy harapást adjon belőle, szomorú volt elnézni, azt mondta, neked adok meg neked, ketten kaptunk Jóskával belőle, de éhesek voltunk a kis répalére meg a kis kenyérkére, azt is 3 órakor hajnalban kaptuk meg. Király Sándor és Gazdag Sándor ott haltak meg...   

...még annyit, hogy tudott volna a népnek elég enni adni és jót, mikor az állomásokon csírázott meg a mezőn csírázott a /be/takarítatlan termények...   

Ez még kimaradt belőle, még ott voltam Sztalinóban, egy éjszaka esett egy méteres hó. Bejött a kórházba egy orosz katona és vagy harmincötőnket elzavart vagy 500 méterre egy raktárba ruháért, de majdnem pucéran meg majdnem mezítláb. Nekem volt egy fél csizma... Beregszászi Lajosnak egy fél bakancs, én abban mentem el. Az orosz katona a raktárig kergetett bennünket. Vissza ugyanúgy és aki maradt lefele, hátbevágta a puskatussal, hát én is maradtam lefele, leesett a lábamról a fél bakancs, de nem mertem felvenni, nem volt időm, mert féltem én is, hogy kapok egyet a puskatussal. Így is vagy 150 métert mezítláb szaladtam. Még ezt is megírom, hogy emlék legyen mindenkinek, Túróczi Pista volt még ott velem, a nagy derék ember zokogva sírt sokat, hogy sose lakik jól, én mindig biztattam, egyszer csak hazakerülünk. Így ment a mi utunk, nem mondtam senkinek, engem is sokat jól tartott Álmomban az Édesanyám.....

Ezt a nótát Hamar Pali bátyátok / a sógor / hozta Oroszországból, a kosárfonó műhelyből,....ennyi volt a fizetése a 4 évi munkáért:

Barabás, 1991. szeptember 22.

Kelemen István 

Az írást Bittner Erzsó engedélyével közöljük, a blog eredetije itt található:

http://irasaim4.webnode.hu/news/hosszu-ez-a-gyalogut-ehesen-meg-fazva-barabastol-szamborig/