Áldozatok... Gondolatok a kommunizmus áldozatainak emléknapján

Ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Évtizedekig még szűk családi körben sem volt biztonságos felidézni a tényeket a gulagról hazatérőknek.

A hazánkba betörő szovjet vöröshadsereg katonái által elkövetett rémtettek, gyilkosságok és erőszakos közösülések áldozatai alig pár éve merik elmondani, amit túlélőként átéltek. A budai várba szorult katonák kitörési hadműveletét még ma is szokás egyes körökben úgy feltüntetni, hogy azok a náci rendszert próbálták ezzel is védeni, miközben köztudott volt, hogy az áldozatok többségének a feje hátsó részén volt a közeli lőtt seb.

A pincékben jajgató sebesültekkel nem bajlódtak a hősök, legurítottak egy hordó benzint, utána dobtak néhány kézigránátot és lett mindjárt csönd.

A generalisszimusz által előírt létszámú hadifogoly hiányában vízért induló asszonyt, levélhordó postást, vasúti váltókezelőt raboltak el, és vittek fogságba, rabmunkára. Akadt, aki még a pályaudvaron meg tudott szökni, a baka látva a hiányt, ott tébláboló civilt lökött a többi civil közé, az sem hatotta meg, hogy akit hadifogollyá tett, nemrég szabadult Auschwitzból.

A nagyobb termelő üzemekben egymásról sem tudó beszervezett ügynökök írták a jelentést, és ha nem akadt igazi fasiszta, megtette az is, aki csak egy jóízűt káromkodott, ha nem jutott kenyér.

Nehéz ezeket megértetni Nyugat-Európa népeivel, elvégre ott a főtéren soha nem csattogtak ruszki bakancsok, nekik a vörös csillag egy szimpatikus embléma. Nekünk, akik 30 éve élünk szabad választójogunkkal, annyi a dolgunk, hogy meghallgassuk a túlélőket, és emlékeztessük a felnövekvőket.

A végére egy viccet hagytam, ami jól mutatja annak a rendszernek a lelkét:

Belöknek egy embert a börtönbe. A sötétben néhány perc múlva ismerkedni kezdenek az új rabbal a régiek. Egyikük megkérdi: mennyit kapott? – Három év – jön a válasz – És mit követett el? – Semmit – Igaz lehet, a semmiért annyit adnak.

PS