“Nem vagyok én hős, egyszerű szatmári gyerek vagyok” – Megszólalt az életmentő sonkádi rendőr

Bandics László rend­őr főtörzsőrmester, a Kölcsei Határrendészeti Kirendeltség járőre múlt pénteken este fél kilenc táján ért haza Kölcséről a hosszú szolgálatból. Letusolt, éppen azon gondolkodott, hogy mit csináljon, amikor negyed tíz körül egy nagy csattanásra lett figyelmes.

Kilépett a sonkádi házuk tornácára, és a fenyők takarásából csak annyit látott, hogy nem messze egy autó az árokban kötött ki. Csak a hátulját látta. Ment is volna be, amikor felfigyelt rá, hogy a gázpedált padlóig nyomhatják, mert bőg a motor.

– Erre már kíváncsi voltam – vette át a szót főszereplőnk. – Megfordultam, hogy felkapjak egy cipőt, amikor meghallottam a robbanást. Szaladtam kifelé, a kapu előtt megláttam egy sonkádi srácot, Molnár Krisztiánt. Odakiáltottam neki, hogy hívja a 112-t, a segélyhívót, én pedig közben a kollégákat „tárcsáztam” a mobilon. Gyorsan elmondtam, hogy mi történt, és szóltam, hogy hozzanak por­oltót. Miközben rohantam a mintegy ötven méterre lévő autóhoz, sok minden átfutott a fejemben: vajon mit látok majd, mit tehetek…

Vérzett a feje, nem volt magánál

– Amikor odaértem, már nem tétováztam. Kinyitottam a vezetőoldali ajtót, és először azt figyeltem, hogy hányan vannak az autóban. Csak a gépkocsivezető volt, aki fejjel ráborult a kormányra. Vérzett a feje és nem volt magánál, azért nyomta a gázpedált. Közben egyre nagyobb lángok csaptak aki a motortérből, nem sokat teketóriázhattam.

– A hóna alá nyúltam és valahogy kihúztam az ülésből a nagydarab férfit. Amikor kinn volt, a füves, nedves árokparton a karjainál fogva húztam minél messzebb a lángoló autótól.

Stabil oldalfekvésben

– Jó húsz méter után kiáltottam Krisztiánnak, hogy segítsen, mert egy több mint százkilós, magatehetetlen testet nem könnyű húzni. Közben már az utastérben is felcsaptak a lángok.

– Aztán megérkeztek a kollégák, Juhász Enikő a segítségünkre sietett, így hárman nagy nehezen bevittük az udvarunkra. A feleségem azonnal paplanokat hozott, arra fektettük, nehogy megfázzon. Juhász Enikő törzsőrmester segítségével stabil oldalfekvésbe helyeztük a férfit, aki kezdett magához térni. Annyit mondott, hogy nem tudja mozgatni a kezeit és a lábait. Aztán megérkeztek a mentők, és akkor már végleg megnyugodtam, hogy jó kezekben van a sérült. A kollégák már hiába hozták a poroltót – mire a tűzoltók is kiértek –, mert teljesen leégett az autó. Minden gyorsan történt, szinte nem volt idő gondolkodni, csak cselekedni, úgy, ahogy jónak láttam, illetve ahogy azt az elsősegély-tanfolyamon megtanították.

Hősök a filmekben vannak

– Azóta sokan mondják, hogy hős vagyok. Nem vagyok én hős, azok csak a mesékben és a filmekben vannak. Egy­szerű szatmári gyerek vagyok, csak segítettem egy bajba jutott embertársamnak. Azt tettem, amit tennem kellett – fűzte még hozzá szerényen Bandics László, akit eddig is sokan ismertek a környéken mint a szatmári bombázót, hiszen több együttesben is focizott: Tiszabecsen, Sonkádon, Kölcsén és most a szatmárcsekei csapatban.

Bandics László rend­őr főtörzsőrmester, a Kölcsei Határrendészeti Kirendeltség járőre a „hétköznapi hősök” egyike, akik ugyan nem celebek, nincsenek reflektorfényben, de szükség van rájuk, példaként állhatnak mindenki előtt.

forrás:szon.hu