Mint Mátyás fekete serege

VAN EGY HELY Magyarországon, ahová minden magyarnak el kellene mennie egyszer életében. Szatmárcseke ez a hely, amely a magyar himnusz szülő-, s Kölcsey nyugvóhelye is egyben. Nem akármilyen az a temető, ahol a költő nyugszik – a világ egyik legrejtelmesebb sírkertje! Hatalmas, öreg fenyőfák, kőrisek alatt ezerkétszáz fekete fejfa, mint egy titokzatos, túlvilági sereg tagjai, akik őrzik a temető csendjét, a lelkek békéjét.

Fotók: Csutkai Csaba

Havas eső szitál, egyedül bolyongunk a fekete katonák között. Fekete katonák?

Mások mást gondolnak róluk.

Egyesek csónakoknak vélik, mások kopjafáknak nézik. Készítőjük, Korpás István a két nagyanyja alakját látja bennük, de néha, amikor bajban a haza, Mátyás király fekete serege rémlik fel előtte. Majd’ negyven éve farag, csaknem hétszáz fejfát készített eddig.

Vagy harmincöt éve találkoztunk először, s most másodszor. Harmincöt év nagy idő, ezalatt sokat változik a világ, s benne az ember. Ő is változott persze, leginkább az arca mutatja. De a tartás, a kézfogás ugyanaz, mint azon a szép, napsütéses őszön, amikor egy hatalmas tölgyfa oldalát bárdolta az udvarán, a szemközti diófán pedig egy varjú sopánkodott az ember mulandóságán. Most meg egy kis fekete kutya ugat játékosan a hátsó udvaron, barátságosan csóválja a farkát, már ha nem a levegőben kalimpál vele, miközben megpróbál átugrani hozzánk a kerítésen.

– Így köszön mindenkinek, aki csak beteszi hozzánk a lábát – mondja a fejfakészítő mester, s áthajol a kerítésen, hogy mellettünk lehessen a kis Lujzi. – Mert tudja, aki hozzánk jön, az jó szándékkal érkezik. Az állat nem buta, okosabb sok embernél.

Körbemutat a temetőhöz vezető utcában lévő portán, amelyet 1972-ben vettek. Az udvaron két ház is áll, mi a kisebbikbe megyünk. A mester szülei éltek ott, aztán hogy ők meghaltak, később amolyan tájházat, falumúzeumot rendeztek be a falai közt. Mindenfelé hímzett terítők, kendők, abroszok, párnák, arrébb meg fotók, oklevelek és faragott emléktárgyak sokasága. Van egy emlékkönyv is, belelapozunk. A szokásos gratuláló sorok, de van jó pár igen eredeti beírás is. Az egyiket rövidsége, tömörsége miatt ki is másoltuk. „Fantasztikus és csodálatos – Magyarországon és a nagyvilágon. Niki, Levi.”

– Ezt a határozottságot szeretem a mai fiatalokban – derül a vendégkönyv sorain Korpás István. – Nem írnak ódákat, nem ömlengnek, két szóval kifejezik, hogy mit is gondolnak. Pedig lehet, hogy nem is önszántukból jöttek. Hanem, mondjuk, egy iskolai csoporttal. De engem már nem lep meg a reagálásuk.

Hányszor tapasztalom, hogy leszállnak a fiatalok a buszról, előveszik a telefont vagy a kis magnót, s felteszik a fülhallgatót – aztán tíz-tizenöt perc múlva elmerengve, magukba szállva látom őket a sírok közt bóklászni!

Neki is nagyon hamar határozott egyéniséggé kellett válnia, hiszen az általános iskola után a távoli Miskolcra ment tanulni, ahonnan évente csupán kétszer-háromszor lehetett hazamenni. Ács lett, s még tizenhét évesen sem térhetett haza – kellett a munkáskéz az épülő Leninvárosban.

De kellett a mester az akkor erősödő termelőszövetkezetekbe is, így hát hazavetette a sorsa, s rövid idő elteltével a téesz ácsbrigádjának vezetője lett. 

Hamarosan a falu fejfafaragó posztját is megörökölte. Napra pontosan tudja, mikor faragta az első két fejfát.

1969. november 6-án. Két egykori vörös katona emlékére állíttatta az akkor községi tanács. Mert másutt a vörös katonáknak műkő vagy márvány síremlék dukált, a Tisza-parti faluban 1969-ben is tartották a rendet: csekei embernek emberderék vastagságú tölgyből, feketére vénített, faragott fejfa jár. Akkor is, ha másutt temetik. Épp ezért a környező falvak temetőiben sem ritkaság a csekei fejfa, de azt mindenki tudja, hogy az alatt szatmárcsekei ember fekszik. Egykettő kivételével azokat is vendéglátónk faragta mind – aki előtt Baráth Ferencet és Bóné Balázst, azok előtt pedig negyven éven át Bóné Józsefet jegyezték mesterként.

Valamikor a bárd volt a legfontosabb szerszáma, de jó ideje már a motorfűrész járja. Amióta azzal dolgozik, elboldogul egyedül is, igaz, a régi, hatalmasra nőtt, s nehezebben megmunkálható tölgyek is fogyatkoznak.

– Sajnos a régi gazdák erdejét, ahol a nagy tölgyek voltak, privatizálták a csekei határban, ezért egyre messzebbre kell menni igazi, fejfának való fáért – mondja keserűen. – Ültetnek ugyan a határban most is fákat, de mikor lesz abból öreg erdő?! Még az a szerencse, hogy ma már az önkormányzat átvállalja a fatörzsek beszerzését. Harminc-negyvenezer forintba kerül egy fejfának való törzs, de ebben már benne van a faragás költsége is.

A csekei református temetőben ma mintegy ezerkétszáz faragott fejfát tartanak számon, a legrégibb 1880-ból, illetve 1887-ből származik, Sarkadi Zsigmond és Sarkadi Zsigmondné fekszik alattuk. De a legelső, dokumentumokkal is bizonyított fejfa 1820-as, csak azt elvitték annak idején a szentendrei skanzenbe.

Sok értelmetlen költöztetés történt akkor, amit azóta is fájlalnak a szatmáriak.

A páratlanul ritka mándi református templomot meg a nemesborzovai haranglábat is lebontották és elvitték. Illetve mindkettőnek csupán a gerendázatát vitték, a falazást, zsindelyezést újból meg kellett csinálni a helyszínen. Ahelyett, hogy felépítették volna mindkét egyházi épületnek a hű mását, az eredetit pedig hagyták volna békén. 
Szerencsére a csekei temető fejfái érintetlenek, de alaposan feladják a leckét a szakembereknek. A könnyező gomba ugyanis azokat sem kíméli, s még mindig nincs olyan orvosság ellene, amely véglegesen gyógymódot jelentene. Ebből viszont a látogató semmit sem vesz észre, s nem csak azért, mert egyre sűrvebb a havas eső. A temető bejáratával szemben találjuk a Cseke György által megálmodott Országzászló teret az impozáns kapujával.

Vendéglátónk fontos szerepet játszott a kapu felállításában, de neki más is eszébe jut az ünnepi pillanatokról. Nevetve meséli, hogy amikor meghozták a kapu gyönyörű harangját, észrevette, a paláston körbefutó feliraton a harangöntő Kölcsey nevét i-vel írta. Hú, lett nagy ijedelem, de aztán a csekeiek helyben kijavították.

Kölcsey Ferenc amúgy a temető túlsó sarkában fekszik, kései rokonai viszont közel a bejárathoz. Különös módon majdnem mindegyiküknek rövid élet adatott. Az utolsó Kölcsey, Katinka 1980-ban halt meg, fejfáját (akárcsak a férjnek, a híres vadász Studinka Elemérnek is) ő bárdolta, írta.

– Katinkával egy évben halt meg apám, majdnem egyszerre faragtam a két fejfát. Van egy kétszáz verset tartalmazó régi füzetem, azokból választják ki a hozzátartozók a nekik leginkább tetsző sírfeliratot. A legtöbbször rá is illenek a halottra az abban foglaltak.

Pár éve a nehéz faragómunkát a nála fiatalabbak végzik, de a nagy figyelmet követelő betűvésés még mindig az ő reszortja. Ez nem jelenti azt, hogy nagy tervéről lemondott volna. A temetőhöz vezető úton nyolc hatalmas fejfát szeretne felállítani, s a nyolc fejfába a Himnusz nyolc versszakát vésni. Reméli, támogatókat is talál a terv megvalósításához.  

Balogh Géza / szabadfold.hu