A rendőr hangja tartotta életben az eltévedt férfit

Papucsban, zokniban indult el az éjszakába egy férfi, hogy lehiggadjon egy vita után. A havas erdő azonban csapdává vált. Hajnalra már a hóban feküdt, feladta volna – egy rendőr hangja tartotta életben.

Január 11-én éjszaka mínusz 8 Celsius-fokot mutatott a hőmérő, és az előző napokban hatalmas hómennyiség hullott le. Egy férfi egy vita után úgy döntött, sétál egyet az erdőben, hogy lenyugodjon. Éjfél körül papucsban, zokniban lépett ki a fagyos, zord éjszakába. Nem készült hosszú útra. A séta azonban elhúzódott. Az ismerős ösvények eltűntek a hó alatt és az irányérzéke is cserben hagyta. Mikor többször is a saját lábnyomához tért vissza, rájött, nem halad sehová, csak körbe-körbe jár. Eltévedt. A helyzetet bonyolította, hogy nem volt térerő, ezért tovább kellett mennie, hogy telefonálni tudjon. Másfél órát bolyongott, mire hívni tudta a segélyhívót. Ekkor már hajnali 2 óra volt.

– A bejelentés után Sánta Tamás zászlós és Varga Levente őrmester, járőrvezetők a Hegyhátszentmárton és Kondorfa között elterülő erdőbe indultak, hogy megtalálják – számolt be az esetről Paksa Balázs őrnagy, a Körmendi Rendőrkapitányság Közrendvédelmi Alosztályának vezetője. – Levente az erdő szélén maradt a szolgálati autóval, bízva abban, hogy a férfi esetleg kiér a fák közül. Tamás gyalog indult a keresésére. Kezdetben hangjelzést adtak le a járműből, amit a férfi hallott is, de nem tudta meghatározni az irányt, így ezt a módszert fel kellett adni.

Minden perc számított, mert a férfi telefonja gyorsan merült le, ezért végül egyedül Tamás tartotta vele a kapcsolatot a mobilján keresztül. Újra és újra kérte, hogy ossza meg a GPS-helyzetét, a kapott adatokat pedig a saját telefonján lévő térképpel vetette össze. Nemsokára a helyszínre ért Paksa Balázs őrnagy, alosztályvezető, Doktor István főtörzszászlós, szolgálatparancsnok és Dobos János főtörzszászlós szolgálatirányító parancsnok. Ők gépjárművel az erdő egy másik pontján kezdték keresni a férfit.

Tamás ezalatt folyamatos kapcsolatban maradt a férfival.

– Tizennégy évi járőrözés van mögöttem határőrként – meséli Tamás. – Bíztam benne, hogy nem tévedek el, és meg fogom találni. Mondtam neki, induljon el, és mindig balra tartson. Én pedig elindultam abba az irányba, ahol a GPS-koordináták szerint tartózkodott. Úgy számoltam, félúton találkozunk majd. Időről időre kértem, küldjön helymeghatározást, hogy lássam, közeledünk-e egymáshoz. Egy idő után, mikor újra felhívtam, hogy küldjön egy képernyőfotót arról, hol van, azt válaszolta, hogy már képtelen rá. Annyira fázik, hogy alig bírja fogni a készüléket, a gombokat sem érzi. Azt tanácsoltam, tegye a kezét a zsebébe, melengesse fel, és pár perc múlva próbáljuk újra. Én addig mentem tovább.

Nem sokkal később megérkezett a kért fotó. Akkor derült ki, hogy a férfi időközben túlért a rendőrön. Párhuzamosan haladtak, köztük volt egy patak és jelentős távolság.

– Mondtam neki, ne aggódjon. Menjen tovább balra, én majd arra fordulok – emlékszik vissza Tamás. – A telefonja rohamosan merült le, ezért azt javasoltam, tegyük le, nehogy végleg lemerüljön, és teljesen megszűnjön a kapcsolat. Megegyeztünk, hogy tíz perc múlva újra hívom.

Nem telt bele sok idő, a telefon újra megcsörrent.

– Elkeseredve hívott fel – folytatja a zászlós. – Azt mondta, a hóban fekszik, nem bírja tovább, elfogyott minden ereje. A telefon kijelzőjén csak a kislánya képét nézi. Tudtam, ha ott marad a hóban fekve, vége. Megfagy. Bátorítottam, ne adja fel, a kislányáért sem. Mondtam neki, nem szabad lefeküdnie, álljon fel, és csak járjon körbe-körbe, akár egy kis körön is, de mozogjon! Szerencsére szót fogadott, erőt gyűjtött, és felkelt. Mikor megtudtam, hogy már csak 13 százalékon van a telefonja, szóltam neki, hogy le kell tennünk egy időre, mert le fog merülni. Ő azonban könyörgött, hogy ne tegyük le. Azt mondta, nem érdekli az akkumulátor, nem akar egyedül maradni. Emberi hangot akart hallani. Ezért kihangosítottam a telefont, és ahogy haladtam tovább, beszéltem hozzá folyamatosan. Attól tartottam, ha megszakad a vonal, nem lesz több kapaszkodó. Amikor már úgy éreztem, nem lehetek messze, elővettem a zseblámpámat. Körbeforgattam, és kértem, szóljon, ha meglátja a fényt. Mikor megszólalt, hogy látja a fénypászmát, tudtam, hogy jó irányba haladok.

Hajnali 3 óra körül találta meg a férfit.

– Amikor odaértem hozzá, úgy örült, hogy szinte a nyakamba ugrott – meséli Tamás.

A visszaút kétharmadát gyalog tették meg együtt, az erdő szélén már várták őket a kollégák a szolgálati autóval. Betakarták, megvizsgálták, mentőt hívtak hozzá, de szerencsére nem volt szükség az ellátására. Később megérkezett a családja is, és hazavitték.

RÁDI MÓNIKA