ELMENT EDU…(I.M. Algács Edgár)

Elment Edu…Leírva, mindössze két szó…Kimondva, mindössze egy töredék mondat…Megélve, átélve, egy kimondhatatlan, felfoghatatlan, feldolgozhatatlan fájdalom, egy szívet-lelket marcangoló érzést okozó két szó, mindazok számára akik ismerték, szerették Őt!

Azt, hogy mit is élhet most át a családja, azt gondolom, mi kívül állók, még csak sejteni sem tudjuk, a fájdalomnak egy olyan stációját élik most Ők át, ami azt hiszem, igazából leírhatatlan………..

Elment Edu… Még friss, még nagyon-nagyon friss az a fájdalom, amit az Ő rajongásig szeretett bátyjának, Leónak a tragikus hirtelenséggel történő elvesztése okozott az Ő családjának, s mindazoknak, akik szerették és tisztelték Algács Tibort… Mert nagyon, nagyon sokan voltak azok, akik szerették és tisztelték Algács Tibort, s ugyanannyian vagyunk azok, akik szerettük és tiszteltük Algács Edgárt ! Mennyien érezzük most azt, hogy hogyan történhet meg mindez ??????? Hogyan veszíthetünk el egymás után két ilyen nagyszerű embert, két ilyen nagyszerű sportolót ????????????????????? Kegyetlen, nagyon kegyetlen tud lenni néha az élet… Ad, sokat ad az élet, de elvesz, nagyon sokat el is vesz tőlünk, s mi itt maradunk, megválaszolatlan kérdéseink özönével, kimondhatatlan fájdalmaink tömkelegével ott belül…

Elment Edu… S én visszaemlékszem arra két kis srácra, akik valami ösztönös, valami egészen belülről fakadó természetességgel bántak ott Kispaládon, azzal a futball labda nevű játékkal, ami egy nagyon egyszerűen kezelhető játék, hiszen semmi mást nem kell vele igazából tudni, csak lábbal rugdosni, meg esetleg időközönként belefejelni… 14 évesen már labdarúgó mérkőzéseket vezettem a járási labdarúgó bajnokságban, Dékány Pista Bácsinál korengedménnyel vizsgáztam le, s mindig jó szívvel mentem Paládra meccset vezetni, hiszen az én Drága Szüleim, tősgyökeres Paládiak voltak, s engem oda mindig visszahúzott a szívem… Így ismerhettem meg, már kisgyermekként Edut és Leót, s kísérhettem nyomon az Ő pályafutásukat a focipályán, azt, ahogy mindketten, már életükben, Szatmár Sportjának igazi legendáivá váltak !

Elment Edu… Elment az a srác, aki amikor felcseperedett, bátyjával Leóval együtt, mindig oda gyűjtötte maga köré a Paládi gyerkőcöket, mindegyiküknek szinte a pótpapáivá váltak Ők, formálták, nevelték Őket a sporton, a labdarúgáson keresztül, s együtt fociztak velük tavasszal, nyáron, ősszel, télen, hóban, sárban, napsütésben, metsző hidegben, s izzasztó hőségben…S ami életük nagy álma volt, azt is megcsinálták, amire akik azt az időszakot átélték, ameddig élnek, mindig jó szívvel fognak visszaemlékezni, hogy ennek a határmenti, „világvégi” kis falucskának, az Ő rajongásig szeretett Kispaládjuknak, Megyei II. osztályú labdarúgó csapata lett, a döntően roma fiatalokból álló csapat, megnyerte a járási labdarúgó bajnokságot, bekerültek a foci megyei vérkeringésébe, s öregbítették a hírnevét, imádott településüknek ! Az a pár esztendő, Kispalád labdarúgásának aranykorszaka volt !

Elment Edu… Elment aki több megyei labdarúgó csapatban is megfordult, megadta számára a sors, hogy együtt futballozhatott imádott bátyjával, s az Ő saját gyermekeivel is, aki bárhol is játszott, mindenhol igazi pozitív vezéregyéniség volt, aki egy kicsit minden egyes meccsen „meghalt” a pályán, aki elképesztően kemény ellenfél volt, de sohasem ellenség a játéktéren, s aki ahogy a játékvezető lefújta a mérkőzést, mindenkit baráti öleléssel köszöntött. Mert EDU a kőkemény labdarúgó, a marcona külsejű, őserővel bíró férfi, igazából egy soha meg nem alkuvó, de végtelenül csupaszív, nagyon mély humánummal, emberszeretettel megáldott lélek volt. JÓ EMBER, NAGYON JÓ EMBER VOLT !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Elment Edu… Elment az az ember akinek a család, mindig az első volt az életében, akire a szerettei, mindig rajongó imádattal, tisztelettel tekintettek, akinek miután Leó oly hirtelen itt hagyta ezt a világot, fontos, nagyon fontos, meghatározó szerepe volt családja körében, hiszen Ő adott erőt nekik, Ő volt az aki a bajban, szerettei legerősebb, sziklaszilárd támasza volt ! Utolsó találkozásaink egyike volt Botpaládon a falunapon, ahol konferansziéként volt szerencsém közreműködni, s konferálhattam Edut és családtagjait, akik egy frenetikus sikerű koncertet adtak, amiben voltak nagy sikerű Parno Graszt dalok, s Istenbe vetett hitüket hirdető dícséretek is. Mert Edu és szerettei számára, fontos és meghatározó volt az életben, Istenbe vetett hitük is   ! S én olyan, de olyan büszke voltam Eduékra, Őket hallgatva, s őszinte csodálattal adtam át magam, több száz emberrel együtt, az Ő örömzenéjüknek ! 

Elment Edu… Amikor a világhálón olvastam, hogy baj van, hogy beteg lett Edu, azonnal hívtam Barna Barátomat, Kispalád polgármesterét, tőle próbáltam információkhoz jutni. Barnus is azt a reményét fejezte ki, hogy Edu annyira, de annyira erős testileg-lelkileg, hogy neki igenis sikeresen meg kell tudnia küzdeni ezzel a fránya vírussal, Őt egyszerűen nem győzheti le ez a betegség ! S hallottam pozitív híreket is, s egyre bizakodóbbá váltam, s magamban azt erősítettem, hogy igen, ez nem végződhet tragédiával, s imádkoztam is sokadmagammal Eduért, hogy Ő itt maradhasson közöttünk, mert az Ő családjának, az Ő szeretteinek, az Ő sporttársainak, barátainak, s ennek a világnak, még sokáig, még nagyon sokáig szüksége van Edura, Leónak még várnia kell néhány esztendőt reá ! Sajnos szerettei, s oly sok Szatmári ember vágya, ezúttal nem teljesülhetett… Leó már a hibátlan égi gyepszőnyegen passzolja a labdát az Ő Drága Öccsének ! Elment Edu… Nyugodjatok Mindketten Békében !

Papp Attila    (Papsi)