"Csak" egy napi adat

Reggel fél nyolc. Egyenruha fel, műszakátadás a tableten, átnézzük az autónk felszerelését, néhány szokásos kérdés az éjszakásokhoz. Bár kár is kérdezni látszik az arcukon nem volt nyugodt nap. A mai sem lesz jobb.

Egy éve elszabadult egy aprócska lény, már a kisgyerekek is tudják a nevét régen, Covid 19 vírus, ami teljesen felforgatta az életünket. Minden megváltozott, és nem is lesz semmi olyan, mint régen.

Csörren a telefon. Induljon az esetkocsi, 35 éves nőbeteg covid pozitív, erősen fullad. Pillanatok alatt húzzuk magunkra a védőoverált, maszk, három réteg kesztyű, már két perc sem kell hozzá és kész vagyunk, tudjuk minden perc számíthat. Megérkezünk. Rendezett lakás, aggódó férj és gyerekek. A betegünk fiatal anyuka, napok óta beteg, de nem akarta magára hagyni a családját, hitte, hogy meggyógyul otthon is, hiszen mindenki azt mondta, a fiatalokra nem veszélyes ez a betegség. Lehet hogy egy éve ez még így is volt, de mostanra a kis dög alkalmazkodott, mutálódott, erősebb, gyorsabb lett. Már senki nincs biztonságban.

Csendben tesszük a dolgunk. Oxigén szintet, vérnyomást mérünk, pulzust számolunk, tüdőt hallgatok, és mindeközben már kerül fel a maszk az arcra, indul az oxigén, talán egy kicsit könnyebb lesz. Mindenki aggódva figyel, reménykednek, hogy jót mondunk, csak átmeneti a fulladás, talán kórházba sem kell menni. Próbálok megnyugtató arcot magamra erőltetni. Bár szinte alig látszik valami az arcomból, és elmondom, hogy muszáj kórházba vinnünk a beteget, jelenleg oxigén nélkül nem tud megfelelően lélegezni. Mindeközben a Bajtársaim már a hordágyat hozzák. Igyekeznünk kellene, de mégis engedjük, hogy az anyuka megölelje a gyerekeit, a férjét. Hosszú percekig öleli őket, és mi várunk. Nem siettetjük őket, tudjuk lehet, hogy most utoljára ölelhetik meg egymást. Iszonyú percek. Indulás a kórházba, gyorsan átadjuk a beteget és próbálunk tovább lépni. De nem megy. Sok beteggel ottmarad a lelkünk egy kis darabja is.

Egész nap tesszük a dolgunkat. Segítünk a covidos és nem covidos betegeknek, mert természetesen a többi betegség sem tűnt el. Késő éjszaka újra ugyanarra az osztályra viszünk beteget, ahol reggel átadtuk a fiatal anyukát. Rákérdezek, hogy van? A fiatal doktornő csendesen mondja, egy órája összeomlott a keringése, a tüdejét teljesen beterítette a fertőrés, nem tudták megmenteni. Eszembe jut, hogy szinte minden nap megnézem az aznapi adatokat. Holnap az én betegem is csak egy szám lesz a többi között. Többé nem anyuka, és nem feleség. Csak egy adat. Borzalmas. Egyedül halt meg, a családjának esélye sem volt elköszöni tőle……

A legtöbb fertőzött beteg nem tudja megmondani mikor, hol fertőződhetett meg. Sokan elmondják, hogy nem értik, ők aztán mindig hordtak maszkot, kezet is mostak, vigyáztak. Aztán mikor feltesszük az újabb és újabb kérdéseket kiderül, hogy a szomszéddal rendszeresen együtt kávéznak, séta közben sokszor leveszik a maszkot legalább az orrukról, mert már tavasz van, meleg a maszk, és úgy beszélgetnek az utcán. Csak a gyerekeik voltak látogatóba, családostul, és természetesen ilyenkor nem vesznek fel maszkot, hiszen a család….És hosszasan sorolhatnám.

Hosszú ideje tartanak már a korlátozások. Mindenkinek elege van. Én is utálom a maszkot, utálom, hogy nem mehetek el egy jó koncertre, nem ihatok meg egy kávét a kedvenc kávézom teraszán.

Utálom, utálom….De ez van. be kell tartanunk a szabályokat. Nem azért mert büntetnek érte, hanem azért, hogy túléljük. Mi is, a családunk is, a batátaink is.

Tartsuk be a szabályokat, kérjük a védőoltást, és vigyázzunk magunkra. Ha nem vagyunk óvatosak bármikor mi is csak egy napi adattá válhatunk.

Kántor Tímea