Péter Juli: A kisöreg II.

Most, ebben az októberi, borús napokban még többet gondolok a múltra. Valahogyan ilyenkor október 10-15-e táján javában élveztük a "vén asszonyok nyarát"! Arcunkat cirógatta a napsugár, őszi színekben pompázott a határ!

Kezdődhetett a  Barabási-hegyen a SZŐLŐSZÜRET! Ettől hangulatosabb, jobb időtöltést még nem találtak ki szőlőt termelő embereknek. Amíg azonban saját szőlőig eljutott a családom: igencsak sok évtized telt el!

A Simon őseinknek még volt sok-sok hold földjük. Nevüket megtaláltam minden régi írásban. Édesapánktól mindig azt hallottam, hogy a nagyapjának még több hold földje volt. A mi SIMON ÁRON nagyapánk viszont már 1919-ben meghalt. Földünk csak a SÓSKA-dűlőben maradt meg, amely az ősi ház közelében volt. A mostani temető mögötti dűlő, amely most már belterületnek számít.Régi térképeken látom, hogy az eredeti temető a régi zsidó temető előtti területen volt. Nem így most, hogy a Rákóczi utcát követi nagy területen. Igen, itt nyugszanak ŐSEINK! Mindnyájan, akik itt éltek valamikor. Itt küzdöttek a mindennapi megélhetésért. Ki ügyesebben, ki kevésbé. Könnyebb volt annak, akinek volt mire alapozni.

A mi Édesapánknak már nem volt min gazdálkodni, csak a kevéske Sóska-dűlő. Őt viszont ez nem kötötte le. Minden gondolata a szőlő volt! "Ha neki egyszer SAJÁT szőleje lehetne!" Ezért dolgozott keményen.

Kicsi, köpcös, de erős ember volt. Minden munka, amit végzett, erőt kívánt. A Szalma Imre bácsi cséplőgépe, a birkák nyírása, a nyári aratások, a szőlőben végzett munkák. Ezek a munkák azonban mind-mind a más szőlőjében voltak. Vagy napszámosként, vagy bérleményként, vagy felesben műveltük a szőlőket.

A családom 1950-es években nagyon nehezen, de "gyarapodott".
1955-ben megépíthettük az "új" házunkat, amely akkor nekünk a mindent jelentette. Volt még 6 hold földünk, és végre: 300 öl szőlő! Édesapánk ezután, már csak erről mesélt. A szőlő összes munkáit Ő csinálta, szinte egyedül, hiszen Édesanyánkra maradt a mező: a kukorica, a napraforgó, vagy éppen a búza. Hogy időben el legyen vetve vagy megművelve, bizony napszámba kellett menni azokhoz, akik igavonó állattal szántottak, vetettek nekünk. Nyilván, a sajátjuk művelése után.

Aztán jött a termelőszövetkezet! Bevittük a közösbe a földet és a szőlőt. Akkor édesapánk nagyon sokáig, nagyon kedvetlen volt. Mindaddig, míg megtalálták számára a legmegfelelőbb munkát az imádott szőlőben!

Ha belegondolunk a kezdeti nehézségekbe, nem is tudjuk, hogyan sikerült megélni. Nem fizetés volt, hanem: MUNKAEGYSÉG.

Hogy mi volt ez a munkaegység? Például Édesapánknak meg volt határozva, hogy mi ér egy munkaegységet. Nem biztos, hogy egy nap tudott annyit dolgozni, hogy az egy munkaegységet érjen. Ez  jelentette az elvégzett munka értékét. Ezért lehet, hogy egy hónapban csak 20 munkaegységet tudott gyűjteni.

Ennek év végén volt jelentősége.

Minden év februárjában volt a ZÁRSZÁMADÁS. Ez gyakorlatilag KÖZGYŰLÉSKÉNT működött. Ekkor tudták meg a tagok, hogy mennyit ér egy munkaegység. Édesapánk, ha 12 hónapig teljesített 250 munkaegységet, akkor beleszámították az év közben kapott tüzelőt, a búzát, zabot, kukoricát. S ilyenkor kaptak valamennyi készpénzt is. Ez maga volt a BOLDOGSÁG! Tudtunk szobabútort, másik évben konyhabútort és a szükséges ruhaneműket megvenni. Egy munkaegység 15-20 ftot ért.

Később, amikor könnyebb lett a téeszek helyzete, havonta fizettek a tagoknak. Először a 100%-os bérből 80%-ot kifizettek, a 20%-ot visszatartották a zárszámadásig. Ez is nagyon jó volt egy összegben. Ekkor tájban már 50-80 forint volt egy munkaegység. Amikor Tiszaadonyba kerültem 1970-ben, itt 56 ft volt egy munkaegység.

Édesapánk élete egyre könnyebb lett a termelőszövetkezetben. A szőlő munkákat gépesítették, műutat csináltak a hegyre! Szolgálati kerékpárt, tiszteletbeli határőrként vadászfegyvert, katonai távcsövet kapott.

Nagyon büszke volt. A puskát kettétörve szabályosan hordta a vállán, de mivel kis ember volt, a lábát érte szinte minden lépésnél.

Egyszer, egyetlen egyszer lőttem ezzel a puskával, a bányánál, szabályos helyen. Édesapám figyelmeztetett, hogy meg fogom bánni, akkorát ránt a vállamon! Én úgy gondoltam, annyira modern, motorizált fiatal vagyok, hiszen a Simson Shwalbém defektjét is megszereltem....
Nos, a lövés úgy visszaütött a vállamra, hogy 2 hétig nem bírtam a karomat mozgatni.Nem is próbálkoztam többet...

Maradt a távcső! Ez volt a nekem való. Pásztáztam a panorámát! A Szovjetuniót, a Tisza-hidat, a Bégányi-hegyet, a Sűrű-tanyát, a Veres-tanyát! A szorgos munkásokat a hegyen, és  a hegy alatti réteken. És a Bárczy-tetőről órákig a MUNKÁCSI VÁRAT. Milyen gyönyörű a síkság a "hegy"tetejéről!

Leszüreteltünk, kipréseltük a szőlőt, forrt a must, majd bor lett belőle.

Édesapám borfajtái híresek voltak a környéken. Sokan jártak hozzánk gyerekkoromban bort inni. A barátok, nagyon sokan, csak úgy beszélgetni, borozgatni. Én ezeket az estéket imádtam! Itt ismertem meg a múltat, a háború borzalmait. Itt kacagtunk órák hosszat a vicceken, jó kedvűen  nevetve a történeteken!

Jött hozzánk KOVÁCS FERENC bácsi, akit Kisminiszterként becéztük, hívtunk. Kertai Pista bácsi, Becsei Jenőék a későbbi sógorommal, Pável Gyulával. Keresztapám: Szalma Gábor bácsi, Kun Pista bácsi, az elnök is: Balázs Béla bácsi ,a fiatalabbak: Kelemen Lajos. Szomszédaink és a falu távolabbi pontjairól is. Csak úgy, beszélgetni a hosszú téli estéken.
Itt tanultam meg a szép nótákat, népdalokat.
Ezek a dalok, még mindig itt csengenek a fülemben. A vígan borozók pedig békességben már  egy távoli, békés világban  együtt. Szinte hallom Édesapánk hangját, amint feljön az újabb butéliával, és ezt mondja:
- Ebből még nem ittatok, Barátaim ! Kóstoljuk csak gyorsan !
- Édes fiam ! - szólt Édesanyánkhoz. - Egy kis kolbászt, szalonnát a Cimboráknak !
Édesanyánk térült-fordult, hozta a finomságukat, közben már hallgattam a gyönyörű, szívből jövő nótákat .

"Deres már a határ, őszül a vén betyár,
Rá sem néz már sohasem a fehérnép.
Nem is vár több nyarat, senkije se maradt,
Egyetlenegy hű társa:a szegénység...
Más se kell az egész világból,
Csak egy pipa, meg egy pohár bor!
Deres már a határ, őszül a vén betyár,
Rá sem néz már sohasem a fehérnép...

Deres már a határ, sose bánd vén betyár,
Akad még az őszi erdőn virágszál.
Bár a nyár elszaladt, egy szív tiéd maradt,
Kivirulna, ha reája találnál.
/:Van az úgy, hogy egy szál virágtól,
Tavasz lesz az egész világból.
Deres már a határ, sose bánd vén betyár,
Nyílik még az őszi erdőn virágszál...

Péter Juli