Azok a régi boldog karácsonyok...

December 25-én és 26-án vándorol az ország. Megyünk távol lévő szeretteinkhez. Sokaknak csak ez a két nap adatik meg az év folyamán, hogy találkozzanak, egy asztalhoz üljenek...

Mindig úgy teltek a szent esték és a karácsony, hogy meséltünk régi, karácsonyi történeteket. Édesanyám karácsonyi énekekre tanított, mesélt a Kisjézusról, a saját gyerekkora karácsonyairól. Most megpróbálom én is.

Mostanra értettem meg, miért fakad sírva mindig az édesanyám, amikor a fát díszítjük. Minden évben elmesélte, hogy édesapjával szent este mindig elmentek a Jézuska elé. Édesapja kezébe vette kedvenc mogyorófabotját másik kezével édesanyám csöpp kezét fogta és taposták a gyönyörű havas tájat, míg nagymamám feldíszítette a fát és megrázta a csengőket. Ekkor hazaindultak. Édesapja mindig azt mondta neki, na, Virágom (így hívta egyszem kislányát), a Jézuska megint kicselezett bennünket, a másik irányból jött. Nem baj, jövőre majd arrafelé megyünk elé. És ez így ment minden évben, míg édesanyám hét éves korára elragadta nagyapámat a betegsége. Karácsonyra hunyt el.

Emlékszem, én is mentem édesapámmal az erdőbe a Jézuska elé. Később fenyőfáért. A tanyánk mellett, a vasút túloldalán fenyves volt. Nem vette senki a karácsonyfát, hanem vágott egyet magának.

Ahogy évről évre töltöm a töltöttkáposztának valót, készítem a gombócokat, mindig eszembe jutnak ezek a történetek, és az is, ahogy édesanyámmal együtt készítettük. Eleinte csak segíthettem, később már magam készítettem a gombócokat.

De tobbzódnak az emlékek, az illatok, az ízek, s mindig a szemembe kerül valami, amitől pár könnycsepp kicsordul.

Aztán telt-múlt az idő, de édesanyám sebeit csak nem gyógyította meg. Mikor megszülettem, az határtalan öröm volt az idősödő pár, édesanyám és édesapám számára. A szegénység ellenére sohasem szenvedtem semmiben hiányt.

A régi karácsonyok illatát ma is érzem ilyentájt. A fahéj, a szegfűszeg, a vanília, a csokoládé, a töltött káposzta, a kocsonya, a fokhagymával spékelt frissen sült hús illatát, a mézespuszedli semmivel össze nem téveszthető illatát, a frissen lakásba került fenyőillatát, a szaloncukor jellegzetes illatát, a pattogatott kukorica illatát, a narancs és citrom illatát és még lehetne sorolni.

Emlékszem a szentesti vajjal berántott bableves ízére, illatára. Azt mondták, ez a böjtös étel, de nekem sokkal jobban ízlett így, mint zsírral berántva.

Ma már semminek sincs olyan illata, már egészen más dolgokat sütnek és főznek sokan. Mi még ragaszkodunk a régi ízekhez, illatokhoz.

Én magam kellemetlen perceket is okoztam szüleimnek Tüdőgyulladással kórházba kerültem Éva napján. Öt éves voltam. Az a kórházban töltött 5 nap maga volt a pokol nekik is és nekem is. Emlékszem, piros magasszárú, bundás cipőm volt, Amikor készültünk a kórházba, édesanyám gondosan kikente, kifényesítette. Utána semmire sem emlékszem, csak az utolsó napra, amikor már öltöztetett édesanyám egy asztal tetején és utoljára még odajött a doktorbácsi és egy utolsó penicillin injekciót nyomott a combomba. Na akkor elsírtam magam, de szerintem édesanyám is belerendült kicsit.

Két évre rá, karácsony reggelére elhunyt a nagyanyám, aki nálunk lakott. Hét éves voltam. Nem igazán értettem, mi történik, mi az a sürgés-forgás, miért nem velem foglalkoznak, miért a mamával. Mára megértettem.

Karácsony előtt 9 nappal hagyott itt örökre bennünket az édesanyám is. Néha nekem is megtelik már könnyel a szemem, amikor főzöm a töltöttkáposztát, amikor sütöm a bejglit vagy épp díszítem a fát, de akkor is, amikor megrázom a kis csengettyűt. De így van ez jól. Akiket szeretünk, akkor is szeretjük, ha már csak lélekben vannak jelen az ünnepeken. Ilyentájt nagyon tudnak hiányozni. Értük minden év karácsonyán gyertya ég. Nem mondunk semmit sem egymásnak, de tudjuk, kikért és miért égnek azok a gyertyák.

De persze nagyon kedves emlékek is fűződnek a karácsonyokhoz. Emlékszem, a hetedik karácsonyomra. Nagytakarítás volt, édesanyám elment a boltba, én pedig addig is sertepertéltem a lakásban. Egyszer csak a kezembe akadt a tükrös szekrény fiókjából egy doboz. (A szekrény még ma is megvan, igaz már tükör nélkül, de így is kedves darab.) Valami fura volt ráírva: Certina. S egy fényképezőgép képe is volt azon a dobozon. Amikor hazajött édesanyám, kíváncsian faggattam, hogy mi az a „Kertina”? (Azt már tudtam, hogy idegen szavaknál a cé betűt legtöbbször k-nak ejtjük.) Mert én találtam egy dobozt, amire ez volt írva. Igaz, a doboz üres volt, de látszott, hogy új doboz. Elhessegette kíváncsiságomat, hogy az csak egy doboz, nem tudja, mi volt benne, csak hazahozta a boltból. Ki akarták dobni. Aztán a karácsonyfa alatt egy fényképezőgép várt rám. Akkor fura gondolatok keveredtek bennem, hogy most hogyan is van ez. A gépre is az van írva, hogy Certina. Megint faggatóztam, hogy ezt ugye nem a Jézuska hozta, hanem ők vették? Nem vallották be, de ez volt az a karácsony, amikor megingott a hitem, hogy van-e Jézuska vagy sem.

Bár nem jártam úgy, ahogy a fiútestvéreim. Ők jóval idősebbek nálam, 20, ill. 22 évvel. A fiatalabb bátyám már csak az égből tudja bizonygatni, hogy így volt. Amikor a nagyobb testvérem iskolába kezdett menni, egyszer hazament és mondta, hogy tudja ám, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát meg nem a Jézuska hozza az ajándékokat, hanem a szülők. A szüleik egy darabig hallgatták, ellenkezőjét állították, de aztán ahogy eljött a karácsony és ismét előadták , hogy ők már mindent tudnak, hogyan kerül a karácsonyfa a lakásba, meg honnan vannak az ajándékok, édesanyám felmérgesedett és azt mondta, jól van, ha tudjátok, hogy nincs Jézuska, akkor tessék, itt vannak a díszek, a padláson a fenyőfa. Díszítsétek fel! A két fiú, mint akit leforráztak, majdnem sírva, de feldíszítették a fát. Még felnőttként is emlegették, hogy életük első nagy csalódása volt, hogy megtudták, tényleg nincs Jézuska. Soha többé nem volt olyan kedves nekik egyetlen karácsony sem, mint előtte, mikor még hitték Jézuska meséjét.

Arra is emlékszem, amikor kereső felnőtté váltam, mennyi mindent vásároltam, csak hogy minél emlékezetesebbé tegyem szüleimnek a karácsonyt. Jó alkalom volt ez arra is, hogy amire régóta vágytak, vagy tudtam, hogy hiányzik nekik, azt megkapják tőlem. Ilyenkor nem volt kifogás, hogy de mennyi pénzbe kerül, hisz karácsony volt. Az ajándékot nem illik visszautasítani, sem kritizálni.

Pestről mindig úgy mentem haza karácsonyra, mint egy csomagszállító teve. Néha négy nagytáska lógott rajtam, tele ajándékkal és persze élelemmel. A vidék soha nem volt úgy ellátva semmivel, mint a főváros. Így onnan hordtam a cuccokat. Nem csak azért, hogy a szüleimnek ne kelljen 20 km-t a városba utazni bevásárolni, hisz ingyen utaztak, hanem mert lényegesen nagyobb volt a választék és az árak is kedvezőbbek voltak a fővárosban, mint vidéken. Később Gödöllőről ugyanígy vittem a rengeteg mindent, ami szebbé, kényelmesebbé, jobbá teszi az életüket a szüleimnek.

Karácsonyi családi beszélgetésekből ismerhettem meg a régi karácsonyi szokásokat is. Ilyenkor édesapám volt a beszédesebb. Mesélt a karácsonyi kisjászolról, az ételmaradékok összegyűjtéséről, arról, hogy a szemetet nem szabad kivinni és még sok-sok, mára elfeledett szokásról. Édesanyám inkább a konyhához kapcsolódó szokásokat adta át nekem. Ezen gyerekkori emlékek egy részét megörökítettem a Hason nincs ablak http://vukmagazin.blogspot.com/search?q=a+hason+nincs+ablakcímű írásomban is. Azért is érdekesek voltak ezek a beszélgetések, mert édesanyám Tolna-Baranya-Somogy határában élte gyerekkorát, édesapám pedig alföldi gyerek volt. Így megtapasztalhattam azt is, hogy a két országrészben eltérések is voltak a szokásokat illetően.

Miközben a könnyek lassan felszáradnak, a gombóc oldódik a torkomban, eszembe jut az is, mennyi élménytől fosszuk meg gyermekeinket, hogy már előre közösen elkészítjük a karácsonyfát, hogy közösen megvesszük az ajándékokat, hogy mindent megveszünk, amit év közben a gyerek kiejt a száján.

Az én időmben szenteste sötétben jött a Jézuska, ha nagyon elaludtam, akkor 25-én reggelre. Ha nem volt ideje , alkalma feldíszíteni a fát a szüleimnek, akkor bizony szent este még nem volt fenyőfa. Ilyentájt korán ágyba parancsoltak, hogy aludjak, had tudjon jönni a Jézuska. Többnyire már aludtam egyet, mire a csengő megszólalt. Felébredtem és ragyogott a karácsonyfa, égtek a gyertyák, izgalmas illatok töltötték meg a szobát és persze a fa alatt mindig volt valami meglepetés. Feledhetetlen a csillagszórók illata, a fenyőfán lógó mézeskalácsok illata keveredve a szaloncukor és a habkarikák illatával. S ilyenkor alig vártuk, hogy éjfél legyen és ehessünk a karácsonyi finomságokból. Töltött káposzta, spékel sült hús, friss házi kenyér, sült hurka és kolbász, savanyú paprikával, savanyú káposztával és dinsztelt káposztával. Némi bejglivel, hájas süteménnyel megtetézve elég sokáig aludt reggel a család.

Egy évesen egy nagy hajasbabával aludtam, amit a Jézuska hozott. Nagyon emlékszem rá, pedig nem ma volt. 5 évesen kétkerekű biciklit kaptam. Később, iskolás koromban pedig a könyvek hoztak lázba. Édesanyám a könyvklubon keresztül (lehet, hogy nem teljesen így hívták) nagyon sok könyvet vásárolt nekem. Én pedig faltam őket. Nem volt könyv, ami a kezembe került, ne olvastam volna el. Felnőttként az antikváriumok voltak a fő bevásárlási helyszíneim. Pici karácsonyi mütyürkék helyett könyvet vásároltam. Megleptem saját magam.

Higgyétek el, a meglepetés a dolog titka, hogy őszinte, igaz és emlékezetes legyen. Ne legyen már egy héttel karácsony minden lakásban, ne adjuk oda előre az ajándékot, ne együtt vásároljunk meglepetésajándékot, hagyjuk meg a gyereknek arra a pár évre, míg kicsi a Jézuska csodás történetét, a Jézuska semmivel sem pótolható önfeledt örömét. Tegyük örök emlékűvé gyermekeinknek is a karácsonyt. Nem az ajándékok mennyisége, nem a nagy felhajtás hagy maradandó emlékeket, hanem a meglepetéssel, a várakozással megspékelt apró örömök. A semmiből a lakásba kerülő díszes karácsonyfa az alatta megbúvó meglepedésajándékokkal.

Virágné Fejes Éva