Borbély Balázs: Történetek a Tisza mentéről, avagy mi tartja a bálnát a víz alatt

Szegény Balázs Fecó most talán nem azt énekelné, hogy „Homok a szélben”, hanem esetleg azt, hogy „Tavasz a télben”. Lehet, de nem biztos.

Egy biztos dolog van az életben: a halál. De ezt sem merem teljes bizonyossággal kijelenteni, egyrészt azért, mert élek és így nem tudom milyen a halál, másrészt meg azért, mert ameddig élek, el sem hiszem, hogy meghalok.

Az ecceri gyügyei fiú sem hitte el az űrhajót. Az a sok vas mi nehéz, a levegő meg mi könnyű… A repülőgép az más, mert azt látja, de űrhajó, meg Holdra szállás? Ne nézzék má’ teljesen hülyének! Teljesen racionális logikai okfejtés, ugyi.

Ha ezen múlna, akkor minden bizonnyal pillanatokon belül mindenki elnyerné az örök életet, meghalni csak a szerelmi csalódottak és a depressziósok akarnának. Minden más egyéb kategóriába tartozó élne örökké, persze a szerelmi élet nem venne vissza a jelenlegi tempóból, a szaporulat meg egyenesen haladna, majd száguldana tovább egy olyan úton, aminek nem lehet látni a végét, mert nincs. Rövid időn belül annyian lennénk a Földön meghalni nem kívánkozó emberek, hogy önnön súlyunkból eredően tolnánk le a Földet és ezzel magunkat is a Pokolba. Egy szinttel lejjebb. Sok olyat ismerek, akinek ez a Pokolba való letolás egy szinttel feljebbet jelentene, de ők annyira sikeresek, hogy már azon dolgoznak, hogy ne legyenek ennyire sikeresek. Fizetnek a mindenhatónak, de az ellenkező oldalra is jattolni kell, mert a mindenható sem garantál örök életet bárkinek, akárkinek.

És még mindig nem vagyunk ott, ahol lenni kellene.

Menjünk vissza abba a faluba, ahol diófesztivált rendeztek régebben nem keveset.

Van ottan egy híres-nevezetes dalárda. Két elektronikus hangszer, meg jó pár helyi jó hangú ember. Az elektronikusok nem szintetizátoron játszanak, hanem citerán. Nem azért elektronikusok, mert elektromos hangszeren játszanak. A szívük elektromos, mindnyájuk szíve meg lett kicsit bolondítva az „orvastudomány” által. Nem a divat miatt, hanem azért, hogy tovább éljenek. Ők tovább is élnek, úgy látom, hogy a milotai dalárda jól működik, még az utánpótlásra is gondolnak.

Fiatal suhancként néha átmerészkedtünk Milotára milotai gyökerekkel bíró barátaimmal (a megboldogult Román Rózsika fiaival), a „klubban” szinte mindig ugyanazokkal az emberekkel találkoztunk.

Volt köztük egy nem túl magas, de kemény „diórtörő”. Kézfogáskor jól megszorította a kezünket, szigorúan ránk nézett és az a mondat soha nem hiányzott:

-Ha gond van, szóljatok!

Én az első perctől kezdve éreztem, hogy ez a „kisember” bárkit megverne, aki Milotán nem tartja be a helyi szokásokat. Soha nem is kellett szólni. Pedig időnként meg kellett néznünk Dzsuvás kés (tőr?) által ejtett sebhelyét is. Akkor mindig szörnyülködtünk, hogy mennyire kemény egy olyan ember, akit így megszúrtak. Azért is szörnyülködtünk persze (és ez volt a fő motiváció), hogy mi ezt kerüljük el, nekünk ne legyenek szúrt sebeink. Soha nem volt Milotán problémánk. Sőt, még Becsen se. A baj akkoriban is könnyen megesett, itt is, ott is, amott is.

Példának okáért volt egy nevezetes eset, mely itt a Tiszaháton megesett. Azért merek megemlékezni róla, mert megírta az újság is. Egy amúgy jóravaló, dolgos és rendes ember az M10-es dió hazájának korcsmájában születésnapját ünnepelte és persze jócskán felöntött a garatra. Innentől szó szerint idézném a sajtóban megjelent leírást:

„Egyiküknek (a sértettnek) ezt mondta: „Hazaviszem ezt a horgászbotot, de tíz perc múlva visszajövök”. A sértett kétségbe vonta, hogy tíz perc alatt meg lehet járni az utat oda-vissza. Erre fogadást kötöttek falusi szokás szerint, ezúttal egy üveg pezsgő volt a fogadás tárgya. A későbbi elkövető otthon letette a horgászbotot és egy idő után visszatért a büfébe. A sértett örömmel mondta, hogy ,,ez több volt mint tíz perc”. Vitatkoztak, szó szót követett. A büfés is bekapcsolódott a vitába és közölte az igazságot, mi szerint az ominózus horgászbot letétele valóban több mint tíz percig tartott. A vita még hevesebben folytatódott, későbbi elkövető begurult, előrántotta tőrkését és ezt mondta: „Elvágom a torkodat, te szemét!” Sajnos, fenyegetését pár másodperc múlva majdnem meg is valósította. A tőrkést a sértett nyakán közepes erővel meghúzta. A szerencsétlen embernek a vénája megsérült, sok vért veszített, amíg a mentő beszállította a kórházba. Érthetetlen, hogy az elkövető ezt követően mint aki jól végezte dolgát, néhány ismerősével átment a tiszabecsi bálba mulatni...”

Milota és Becs ugyanis valahogy úgy van, mint Péter és Pál Arany János költeményében. Persze bármennyire is rivalizálnak, vagy inkább rivalizáltak a múltban, egyik falu sem lenne az a másik nélkül, ami. Már korábban szóltam néhány milotai „ecceri fiúról”, akik az Élet Iskoláját a milotai „Új Élet” Termelőszövetkezetben kezdték el, de levelező tagozaton. Végezetül egy történet, ami természetesen megtörtént, de előre bocsátom, hogy a magyar nyelv nem épp irodalmi stílusában hangzott el róla a beszámoló. Én most átkonvertálom valamennyire eképpen:

A milotai téjeszcsébe újonnan felvett fiatalok csak nem akartak dolgozni. Legalábbis a brigádvezetők szerint. Meg aztán tehették őket bármilyen brigádba, pár nap múlva úgyis együtt voltak. Azt sem lehet mondani, hogy nem akartak volna fejlődni, nem akarták volna szakmai ismereteiket gyarapítani. Például amikor metszeni kellett nekik, akkor nem nagyon volt egyértelmű, hogy mely ágakat, hajtásokat kell lecsippenteni az almafákról. Kérdezték is folyamatosan a brigádvezetőt:

-Ezt le kell vágni? (Oda se nézett) -Aha. -És ezt? -Ühüm.

Ez így ment sokáig. Akkor tanul a puja, ha kérdez. Túl sok ág nem is maradt a fán, de a fiúk arról biztosították a tajtékzó brigádvezetőt, hogy ha nem is lesz olyan sok termés, de az a pár alma, ami megterem akkora lesz mint egy dinnye.