Viharzóna - A tegnap este margójára

Ez a vicc jutott eszembe: „Három denevér ül az ereszen. Egyikük megunja a beszégetést és elrepül. 10 perc múlva múlva véresen jön vissza.

- Hát veled mi történt? - Látjátok a völgyben a birkákat? - Igen. - Kiszívtam a vérüket.

Elmegy a másik is. 20 perc múlva véresen jön vissza. - Mi történt veled? - Látjátok a völgyben a marhákat? - Igen. - Kiszívtam mindnek a vérét.

Na a harmadik is kedvet kap, elrepül ő is. Öt perc múlva véresen jön vissza, de nem csak a szája széle, hanem mindene csupa vér. - Veled mi történt? - Látjátok azt a bazi nagy tornyot? - Igen. - Na, én meg nem láttam.”

Foto: NG/Krénn Imre

Én is úgy jártam, mint a hármas számú denevér. Persze képletesen, mert vért sem akartam inni, repülni sem tudok és a többi sem stimmel. Na, akkor vajon miért citáltam ide a három denevér történetét? Azért, mert én sem vettem tudomást a gyülekező viharfelhőkről, amikor elindultam tegnap este idei első (de nem utolsó) Tokaj túrámra.

Úgy gondoltam, hogy majd a Tisza lehúzza az esőfellegeket, de persze nem Tokaj felé, hanem attól pár kilométerre, jobbra (azaz északkeletre) Tímár irányába. Vagy Szabolcs, Balsa, Gávavencsellő, Tiszabercel, Paszab felé? Mit bánom én! Tekertem elszántan és optimistán, fülledt időben. A kerékpárút melletti főúton óriási forgalom, mindenki siet. Én haladok, egy „seggel” tekerem végig az oda utat, nem állok meg.

Gyanútlan és töretlen optimizmussal tekerek, minden nagyon jó, minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve. Az idő is jó, megfelel a tavalyinak, nagyjából 75-80 perccel kalkulálhatok oda, s vissza 80-75-tel. Átmegyek a túloldalra, szelfi önmagammal és a tokaji estével, pár perc ücsörgés a Tisza partján és vissza. Kitekerek a szokásos végpontig, a Tisza partra, itt vagyok a mai küldetésem felénél. Aztán már szembe fordulva az égbolt gyülekező fellegeivel, rossz érzésem támad. Rakamazon még sikeresen tekerek át. Szárazon. Aztán kiérve, nagyjából a Nyíregyháza 25 km táblánál egyszer csak pötty-pötty-pötty, aztán felerősödve, innentől áztam először facsikká. Tartott pár kilométeren, aztán hirtelen szárazzá vált az aszfalt előttem. Túl szép lett volna, ha hazáig így marad. Persze, csak egy rövid szakaszon haladtam „szárazon”, aztán újra beesőzött és áztam, ahogy csak ázni lehetett. Tekerek hazafelé, ázok. Fejem is fáj.

A kilométerek lassan fogynak. Sose érek haza, fejem is fáj, térdem is. Kedvem sem olyan jó már, mint idefelé. Nem fütyörészek, persze azért nem is élem meg ezt az én személyes Mohácsomnak. Ha nem fájna a fejem, nem is érdekelne, de így azért kicsit kibillentem a komfort zónámból. Mégis jó lesz visszaemlékezni pár hónap múlva erre az estére. Semmi nem történt, ami különlegessé tenné, ezért különleges lesz, mert mégiscsak történt valami. A villámokra gondoltam közben, persze tegnap nem villámlott, de ma igen. Ma csak pár percen múlt a tegnapi elázás megismétlődése, de szerencsére nem lett belőle hagyomány. Hozzáteszem, hogy nem az én érdemem, hanem a velem tartó rekreációs foglalkozást tartó gyermekemé, aki a felajánlott útvonalak közül a rövidebbet jelölte ki. A sóstói kör épp belefért, láttunk gyülekező felleget, villámokat, de mielőtt az a különleges nyári vihar lecsapott volna, mi már hazaértünk.

Emlékszem gyermekkorom nyári viharaira, volt úgy, hogy szaladni kellett, mert olyan hirtelen jött fel és kezdett el dühöngeni. Aztán amikor már biztonságos helyről, például a nyári konyha előtti fedett teraszról bámultam a szakadó esőt, a cikázó villámokat, hallgattam a mennydörgést, akkor ez inkább tűnt a természeti erők hangversenyének, előadásának, bemutatójának. Onnan már talán gyönyörködni is tudtam egy intenzív nyári viharban. Persze akkor még őszinte ember voltam, de ritkán ordítottam és még ritkábban toporzékoltam. Ma már inkább lenne okom mindkettőre, de inkább nem teszem. A nyári viharok, a pászmás esők, a villámok, na meg a villámok nem foglalkoznak ezzel. Ők befutják szokásos pályájukat, számukra mink csak por és hamu vagyunk.

Borbély Balázs