Dióval töltött aszaltszilva zsírpapírba csomagolva, mint szaloncukor

Mint minden gyerek, kicsi korunkban Nemesborzován mi is nagyon vártuk a Mikulást és a Jézuskát. Azt nem nagyon fogtuk fel, hogy kit miért kell nagyon várni, de az biztos, hogy a Mikulás is és a Jézuska is hozott ajándékot.

A Mikulás édesapám volt, aki kifordította a télikabátját, fejére tett egy vesszőkosarat és a nagy vásári hátikosárral bejött a szobába, amibe az ajándékot tette. Mi nagyon féltünk tőle, ezért felfedte az inkognitóját, így lelepleződött a Mikulás kiléte. Az ajándéknak azért nagyon örültünk.

Az, hogy édesapám ajándékot hozott, bennünk úgy csapódott le, hogy amikor valahonnan hazajött, ajándéknak kell lenni nála, ezért édesanyám tiltása ellenére kiforgattuk a zsebeit. Ezt a gondot édesapám úgy hidalta át, hogy a munkába vitt elemózsiából megmaradt kenyeret osztotta el kettőnk között, mondva, hogy ez különleges kenyér, mert ezt a madár látta. Ettől kezdve alig vártuk, hogy hazaérjen és hozzon nekünk szikkadt kenyeret, mert a „madárlátta” mindig jobban ízlett, mint az otthoni kenyér.

A karácsony egyszerűbb volt, mert nagymamám elvitt minket a református templomba és mire hazaértünk a Jézuska már elment, de ott hagyta nekünk a karácsonyfát, meg az ajándékokat. Mindig nagy karácsonyfánk volt, azt persze nem vettük észre, hogy a kertből mindig hiányzik egy fenyőfa, amit a szüleink vágtak ki és díszítettek fel. A karácsonyfán akkoriban nem volt villanykörtés világítás, az igazi viaszgyertyákkal meg nagyon kellett vigyázni. Szerencsére sohasem történt baleset, mert a gyertyák csak akkor égtek, ha a felnőttek is jelen voltak.

Akkoriban szaloncukor sem volt. Karácsony előtt néhány héttel, nagymamánk, az ősszel megaszalt szilvából kivette a magot, és helyébe egy-egy negyed diót tett és szaloncukrot formálva zsírpapírba csomagolta. Bátyámmal igyekeztünk kifigyelni, hogy hova rejtette és mire szentestén átnyújtotta volna ajándékképpen, addigra mi elmajszoltuk. Egyszer aztán egy üzemen kívül helyezett lekváros szilkébe tette és a padláson elrejtette el. Nem is találtuk meg csak a következő karácsonykor.

Napokig kerestük, míg végre megtaláltuk és meg is ettük. Nagy volt a meglepetés, mikor a házi készítésű „cukorka” helyett csak papírokat talált a szilkében. Azért a karácsony úgy telt, hogy a fenyőfa alatt újakat készített az unokák számára.

Szüleim eltávoztával, én ezt a lekváros szilkét elhoztam magammal a szülői házból és karácsonykor ebbe tettem a szilvás diót a gyermekeimnek, most pedig már az unokáimnak felidézve a régi emléket. Nem múlhat el karácsony dióval töltött aszaltszilva nélkül, amit az idén is elkészített a feleségem.

A szilkét még nagyapám készíttette nászajándékba nagymamámnak, a fehérgyarmati vásárban egy fazekassal, aki akkurátusan az oldalába karcolta, hogy kit illet a szilke. [1921. május 7-én esküdtek, tehát a szilke már elmúlt 100 esztendős!] Sokáig használatban lehetett, de a forró lekvártól egyszer megrepedt, így nagymamám saját kezűleg reparálta meg egy darab dróttal, de ezután már nem lehetett benne lekvárt tárolni, így felkerült a padlásra a sok kacat közé, míg egyszer az a megtiszteltetés érte, hogy elrejthette a „karácsonyi diós szilvát”. Én már így emlékszem rá, a drótot is rajta hagytam, nagymamám és a gyerekkori szép idők emlékére.