Jusztus Józsefné: Kender, szösz, és a vászon

Szépen egyenletesen zakatol a síneken a vonat. Az ablaknál könyökölök csendben figyelem a tovatűnő tájat. Egy nagy kender tábla mellett robog el a szerelvényünk. De régen láttam így egy darabban kendert! S ahogy nézem, megelevenedik előttem a kender élete, egészen a magtól, a vászonig megtett útja.

A kendermagtól a vászonig - bemutató sátor Beregdarócon. Fotó: Pusztai Sándor

Talán a gabona megy át annyiszor az emberi kézen, mire kenyér lesz belőle. Azt is féltve őrzi, óvja, gondozza az ember a betakarításig, sőt még az után is. Így van ez a kenderrel is sokszor érinti emberi kéz, amíg vászon lesz belőle. Némi hasonlóságot látok közöttük. A gabona, mint kenyér, az ember testét táplálja, a kenderből készült ruha pedig kívülről védi a testet. Igaz ma már nem hordunk vászonruhát se alul, se felül. Legfeljebb divatból, mint kézimunkát.

De régen másként volt!  Hogy is volt?

A tanyán, ahol mi laktunk, de máshol is, járt a cselédeknek a komenciós földön kívül kenderföld is. Ezt lehetőleg a tanyákon közel adták, mert itt termelték meg a konyhára a zöldségeket egész évre az asszonyok. Ide vetették a kendert is, erről van a mag is.

Amikor felszántották a földet, azt mondja a tanyagazda az esti eligazításnál, azaz parancskiosztásnál, mert akkor így mondták. – Emberek, reggel osztom a kenderföldet, a csikólegelő melletti darabban. Jöjjenek ki az asszonyok nyilat húzni. Papíron már el van osztva, meg van számozva, de nyilat húz mindenki, így igazságos. Az osztást a legelő felől kezdjük, mert ott van az út is. Meg van tárcsázva, jó porhanyós, most kell vetni a friss szántásba, mert ez a beregi föld ha megszárad, az Isten se tudja jól megmunkálni. Ha vizes az is baj, el kell találni!

- A nyírségben nem így van, ugye Varga!? - szólt az egyik kocsishoz a gazda, aki a nyírségből jött ide kocsisnak. Ott nem sáros az ember csizmája, az nem ragad ha esik akkor sem.           

- Az sem jó, - mondja Varga - mert azt meg elhordja az eső, vagy a szél. Mind a kettőhöz érteni kell, meg szeretni. Mert a föld azt megérzi és meghálálja, ha jól bánnak vele.                               

- Hát ez igaz! - mondja a gazda, és mosolyog a bajsza alól hamiskásan mondva - Olyan a föld, mint az asszony, el kell találni a kedvét, - Igaz, Gyula ? – Kacsintott a többiek felé ravaszul. Ugyanis Gyula újházas, nem régen nősült.

A kocsisok hangosan nevettek, Gyula csak úgy megigazította a kalapját bazsalyogva. Aztán kezet ráztak „ Jó éccakát!” Kívánva megindultak a pitvarok fele.

Másnap reggel aztán, amikor a soros megverte a vasat, jöttek az asszonyok a dombra, gyülekeztek és a gazda úrral mentek a kijelölt kenderföld felé. Mikor odaértek azt mondja a gazda. : - Ide figyeljenek asszonyok, minden cetlin van egy szám, annyi cetli, ahány darab kenderföld.  Azzal levette a kalapját és bele tette a számozott kis papírszeleteket. Azt mondja, amikor jól megkevergette szokás szerint; - Piroska hozd a fejkendőd, takard le a kalapot! Most pedig, akár kettesével is nyúljanak bele, és mindenki vegyen ki egy cetlit, kezdd el Emi. Kivesz egy számot, majd sorba mind kihúzzák a „ nyilat” . Közben viccelődnek, én balkézzel húzom, én meg becsukott szemmel, én meg előbb háromig számolok, nevetgéltek az asszonyok. Amikor már mindenkinek megvolt a száma, kezdték keresni, ki hová esett. Akinek jobb fekvésű volt a kenderföldje, például a Varga Gyula feleségének, tréfásan mondogatták, "te biztosan megfogtál valamit, hogy szerencséd legyen!" - Megteheti, ő még új asszony! - szólt az egyik huncut szájú és nem csak a neve volt Piros az asszonynak, de még az arca is az lett, olyan zavarba hozták a többiek, tréfálkozó kedvükben.

Még aznap neki láttak a vetegetésnek, petrezselyem, uborka, paszuly, szóval mindennek lett helye, így a kendernek is. Annak nagyon jól eldolgozták a magágyát, hogy egyenletesen keljen ki. A kikelésig, a varjaktól, madaraktól őrizni kellett, hogy ki ne egyék. Mikor aztán kikelt, nőtt is szépen, ha jó volt az időjárás. Azért mondjuk, hogy "nő, mint a kender" ha valami gyorsan nő. Mikor aztán megérett, sárgultak az alsó levelei, akkor eljött a nyüvés ideje. Ezt közösen csinálták az asszonyok többen is egyszerre, így jobban ment a munka, egy délután 2-3 darabot is kinyűttek.

Mikor aztán mindenkié ki volt nyűve, a gazda odairányított egy fogatost és lehordták az áztatóhoz, a morotvára. Vittek szalmát, rudakat, mert az is kell az áztatáshoz. A rúdra rárakjuk a kender kévéket és befedik szalmával, majd sárral lenehezítik és a vízben két karót vernek be a pamacs két végéhez és ide kötik ki. Megjelölik valami ronggyal, madzaggal, hogy tudják kié, és sorsára hagyják pár napig. A kender pedig ázik, vagyis lerohad a zöld levele, a meleg vízben, a rostok is elválnak a szárától. Hat- hét nap múlva látót vesznek a pamacsból, ez mutatja meg, mennyi van kész, lehet is kiszedni. Most jön aztán a nehezebbik része a dolognak.

A kender „kötés”, vagyis ki kell szedni a vízből, sárból kévéket. Jól ki kell mosni, mert úgyis éppen elég port nyél el véle aki, majd megfonja. Ehhez már többen kellenek, még a gyerekek is tudnak segíteni, hordják kifelé, mert a kimosott kévéket a morotva parton, kilógatják, hogy csurogjon le a víz, szikkadjon. Ezt a munkát reggel csinálják, hogy estig a víz lecsorogjon a kenderről, akkor aztán jön a fogatos és hordja, sorban mindenkiét.

Különös illata van a frissen keltett kendernek, én nagyon szerettem azt a semmihez sem hasonlítható, szinte orrfacsaró szagot, messzire érzett, ha valahol kendert keltettek. Otthon, aztán amíg meg nem száradt, reggel kiterítették este beszedték. Ez eltartott jó időben is egy hétig, amíg jól megszáradt, hogy törni lehessen. Az sem volt könnyű munka, mert csak jó meleg, napos időben lehetett törni a kendert. Csak úgy csattogtak a kendervágók, szállt a por, hullt a pozdorja. Ha jól sikerült az áztatás, szép lett a szösz. Ez fontos volt, mert ha nem érik meg a rost a száron, éles lesz a szösz, ha meg elázik, akkor csak seprű lesz belőle, mert elrothadt a rost. Nagyon el kell találni minden munkáját, mert csak úgy lesz szép majd a fonal, illetve a vászon. No, de hol van az még!

Vágás után jön a dörzsölés, gerebenezés vagy húzás. A dörzsölő az már majdnem szórakozás. Összehívják egymást a lányok és egy hosszú rúdnak támaszkodva, lábuk alatt forgatják, törik a szöszt. Ezt mindig egy hozzáértő asszony nézi, hogy jól van-é megtörve a szösz. Este csinálják a lányok a dörzsölőt, a fiatalságnak kedves összejövetel. Főznek gyenge tengerit, sütnek csörögét és munka után kínálgatják egymást. De az egészben, legjobban a játékot várják, ez többféle is lehet, „Kútba estem” és ezeket, de minden esetre páros játék. A végén előkerül valakinek a citerája, vagy a flóta, és táncolnak akár éjfélig is. Paszulynyüvés után, amikor már van rá idő.

Lekerül a padlásról a gereben is és most már jöhet a húzás. Háromfelé rakják a szöszt, osztályozzák. Első a feje szösz, ebből kevés van, ebből fonják a szép, egyenletes vékony fonalat. Majd a feje- csepű, ebből több lesz és ebből lesz a vastag fonal. Majd a hulladék csepű, ebből surgyét sodornak és pokrócnak szövik meg. Nem megy kárba semmi, mert a pozdorját meg eltüzelik, főként kenyérsütéskor fűtik vele a kemencét, vagy lekvár főzéskor égetnek vele.

Mire meg van húzva a szösz, már egyéb dolga akad az asszonynak, krumpli szedés, tengeritörés, úgy hogy egy ideig a zsákban vár sorsára a szösz. Aztán az őszi munkák befejeztével, amikor már az esték is hosszabbak, előkerül a guzsaly, orsó, megkezdték a fonást. Hogy a sodráshoz nyáluk legyen, kökényt esznek forrázva. Összejárnak esténként többen is fiúk, lányok és dalolgatnak, tréfálnak. Ezért is érdemes elmenni, mert van, aki már a választottjával kézen fogva megy. "Amilyet fon ajakad, olyat visel valagad" - mondták. Ha leürül a guzsaly, tele az orsó a fiúk már az udvaron várják a lányokat. Haza mennek és holnap más helyen jönnek össze fonóba.

Úgy kell iparkodni, hogy farsangig megfonjanak, és a böjt len meg is szőjék. Mert az úgy szokás, hogy mivel a csikólegelőn zölddel a gyep, már lehet a vásznat húzni, azaz fehéríteni. Azt tartották - "akkor fehéredik a vászon, mikor a kökény virít." Naponta többször locsolgatták a vásznat. A szövés az külön „művészet”, melynek olyan szép vásznat szőttek, ilyen- olyan színes, szedett csíkokkal, hogy ma már csak a Múzeumban látni olyat.

Szőttek vásznat is, ez nagyon szép volt. Ebből varrták a szép abroszokat, kendőket (másnapi kendőt, komakendőt), de még inget, gatyát is. Maguknak szabták- varrták az ügyesebbek, igaz némelyiknek, volt akkora ülepű, mint egy tarisznya, de abban az időben nem igen vették a boltba, amit csak meg tudtak csinálni. A női ingnek a felsőrésze valami puhább anyagból-gyolcsból készült, hogy a mellet ki ne kezdje, pláne ha szoptat az asszony. Nem is letett abban az időben fonás-szövés nélkül elképzelni egy háztartást. Hiszen a fehérneműtől kezdve, zsákot, takarót mind maguk készítették az asszonyok. Az abroszokba, kendőkbe keresztszemes mintát varrtak szebbnél- szebbet.

No de a javát majdnem kihagytam, hát a fonalszapulást. Ez volt még csak a fontos része a dolognak. Amikor megfonták, felmotollálták a fonalat, ki is kellett azt ám szapulni. Nagyanyám egész télen gyűjtötte egy rossz lúgos fazékban az „akácfa hamut”. Mert a szapuláshoz hamu kell, de nem ám akármilyen, hanem tiszta „akácfa hamu”. Előhozták a fáspecuból a szapulókádat és jöhet a további munka. Belerakták a kádba, sorba a fonalat, legfelülre rárakták a ponyvát, erre jött a hamu. Már főtt az üstben a víz, és egész nap öntözték a fonalat. A kád alá a kifolyóhoz tettek egy dézsát, abba jött le a lúg, amit ismét felmelegítettek és újra ráöntötték a fonalra. Majdnem megtartott egész nap a dolog, éjjelre letakarták, hadd pálljon meg felé.

Reggel jött a fonalazás, ezt is közösen csinálták mindig. Ha volt már víz a patakban ott mosták, de ha még jég volt a vízen, úgy léket vágtak, és úgy mosták a fonalat, közben forró teát ittak. Ha sikerült a szapulás, olyan volt a kiterített fonal, mint a citrom. Abból lett a szép vászon. Mindenki igyekezett, hogy szép legyen a vászna, mert akkoriban azon keresztül nézték az asszony téli munkáját. Az én tudtommal, a vetéstől kezdve minden munkája az asszonyoké volt, nem nyúlt bele férfikéz. Pedig ebből a rövid kis elmélkedésből is látható, nem kevés dolog volt vele és bizony nem is könnyű.

Ugyancsak sokszor megtörölte az izzadt, poros homlokát a surcába egy asszony, mire azt mondhatta:

- Na  hál Istennek, szépen sikerült a vásznam, nem szégyellem kiteríteni, szép fehér.

Bár a népi szokás úgy tartja, hogy tarja, hogy "akkorra lesz szép fehér a vászon, mire két folt alá kerül."

Úgy igyekeztek az asszonyok, hogy mire a tavasz megjön és az akkor jövő tennivaló, mint a kotló- ültetés és a kinti munka, készen legyenek. A szép vászon aztán ott lapult a karos ládában sorsára várva.

Jusztus Józsefné

Köszönet a hetefejércsei Oltalom Idősek Otthona munkatársainak, hogy 2017-ben az akkor 88 éves Mariska néni gondolatai lejegyezték, és eljuttatták hozzánk!