Egy többgenerációs család

- ezen költői gondolatok jutnak eszembe, ha bármikor haza, a Beregi-Tiszahátra, Vámosatyába, a szülőfalumba indulok. 

A Bittner család 1948-ban

Továbbá az az érzés, amit szintén a költő szavai fejeznek ki leginkább: "Éreztétek-e már, hogyan fonódik rátok útról hazatérve az otthon melege,....?"

Az ember igényli a szeretetet, a boldogságot, amiket kapni és adni ugyanúgy jó. A valahová tartozási viszony egy erős érzelmi szálak által kötött kapcsolatok rendszerében, a családban valósulhat meg igazán. A jól működő család érzelmi biztonságot, belső érzelmi erőt, harmóniát teremt. A harmonikus családi kapcsolatok egyik legfontosabb feltétele a tisztelet, valamint az, ha bizalommal vannak a család tagjai egymás iránt. Egy ilyen családban cseperedtem én is, ahol megtapasztalhattam azt is, létezett és létezik szeretet-szerelem egyaránt.                                                                                                      

Az első közzétett, 1948-ban készült fénykép a többgenerációs BITTNER családot örökítette meg, a családot összefűző kötelék a benne élők iránti tisztelet s a benne lelt öröm volt. A nagyszüleim Huszár Mária és Bittner József 54 évesek voltak ekkor, 1894-ben ugyanabban a felvidéki városban, ugyanabban a hónapban és egyazon napon születtek mindketten, - gyakran meséltek erről az érdekességről -.

Szerelemből kötött házasságukban hat gyermeket neveltek fel (öt fiút és egy leányt). A fénykép akkor készült, amikor már a több generációt magába ölelő családról "levált" az első gyermek, István, aki azért hazajárt. István," Az öltönyös, városi emberré lett fiatalember" -, ahogyan Tamási Áron mondaná. A nagybátyám (keresztapám) Debrecenben kereste, majd találta meg a boldogulását, a boldogságát. Ez a fénykép egy családi fontos dokumentum is, mert hiányzik a képről János nagybátyám. Aki ugyanis 1944 óta még ekkor is az oroszok fogságában volt, aki a 18. életévét sem töltötte be, amikor leventeként hurcolták el a Szovjetunióba csupán a német eredetű családneve miatt. Így járt édesapánk is, akit Kassán (ekkor még Kassán, a szülővárosukban élt a család) egy utcai igazoltatás után ugyanezen okok miatt vitték el. Igaz, Ő a kassai fogdában súlyos beteg lett (édesanyám kilenc napig nem tudott róla semmit), majd kórházba került édesapánk, ahonnan egy orvos, valamint a partizán unokatestvérei segítségével, végül is a betegsége mentette meg a hadifogságtól - gyakran meséltettük el édesapánkkal ezt a történetet.

A nagyszüleim gondoskodó szeretetet, érzelmi biztonságot teremtettek a családban. Nagy szerepük volt a család összetartásában, a hagyományok, a szokások továbbvitelében is. Már a gyermekeik keresztneveinek a választásában is, elsőszülött fiúk (édesapám), a József, majd a (másodszülött) lányuk a Mária keresztnevet kapták a szülők után. Kiket is örökített meg a kép? A nagyszüleimet, akiket a gyermekeik, a menyük (édesanyám) és az unokáik gyűrűjében láthatunk. Az állósorban édesapám és a nagybátyáim: édesapám 26, István 20., Imre 17 és Ferenc nagybátyám 15 éves. Az ülősorban: édesanyám 24 évesen, akinek az ölében jómagam( Erzsébet) még nem egészen egyévesen, a jobb oldalon pedig Mária( Mariska) nagynéném, aki szintén 24 éves. A nagymama féltő keze a kis pörgős, örökmozgó elsőszülött unoka, Aranka nővérem vállán pihen, aki a keresztnevét a nagymama kérésére kapta. A nagyapa térdein pedig Józsika, a Mariska néném fia, aki negyedik évesen és János, a bátyám, aki kétévesen ül(nek) biztonságban. Miért nem lett József a bátyám utóneve a hagyományoknak megfelelően? A családi elbeszélésekből tudtuk meg, a nagymama sokat sírdogált az eltűntnek hitt János fia (a nagybátyám) miatt, így az Ő tiszteletére, "emlékére" kapta a János keresztnevet a bátyám. János nagybátyám mindenki örömére hazakerült a négy évi hadifogság után még ebben (1948-ban) az évben soványan, betegen, de a család szerető gondoskodásának köszönhetően felépült. Ekkor még a Lucskaszegben laktunk.

A családunkban a felelős, örömteli kapcsolatok biztosították a harmonikus életet. Ahol ugyan a nagyapámnak irányító szerepe volt, de a nagyapám fontosnak tartotta azt is, hogy a családban fennálló érzelmi kötődések közül megalapozó a szülők közötti jó kapcsolat, mert a gyermekeik lelki fejlődését ez biztosítja. Családszerető, jó emberek maradtak egész életükben a nagybátyáim és a nagynéném is. Felnőttként is büszke voltam és vagyok ma is MINDNYÁJUKRA (a nagybátyáim feleségeire és a nagynéném férjére is tisztelettel gondolok)!

A közösségben a kis családnak is lehetett önálló döntése, mindenkinek maradt egy kis magánszférája, belső intim világa is a nagyszülők és a több generációk együttélésében. Szükséget sohasem szenvedtünk, vitákat, perlekedéseket nem hallottunk. A mindennapi események között a beszélgetések, az olvasások (a nagyapám olvasott, művelt, több idegen nyelven beszélő, tekintélyes ember volt), a rádió- és gramofonlemezek hallgatása, a természetjárások is szerepet kaptak. Szóval működött a családunkban az értékközvetítő szerep is. Korán átélhettük az együttműködés, a tolerancia értékeit is. Mély szeretet, ragaszkodás, örülni tudás, a biztonság érzése alakult ki a többgenerációs családban a felnőttek és a gyerekek között egyaránt.                                                                                    

Egyszer aztán eljött az a pillanat, amikor a kisebb családok kezdtek "leválni" a több generációt magába foglaló többgenerációs családról. Amikor a negyedik testvérünk, Ilona kétéves lett, költöztünk be a faluba, Vámosatyába egy tágas, kényelmes házba. Aranka nővérünk itt kezdhette meg a tanyáról való bejárás nélkül, kényelmesen az első osztályt. Majd itt született meg az ötödik testvérünk, Katalin.

Később, ahogyan családosodtak édesapám testvérei, úgy váltak le, de folytatódott a többgenerációs családi hagyomány is. Ugyanis Imre nagybátyám, a felesége, Margit nénénk és a családjuk továbbra is a nagyszüleimmel éltek. A nagy változás után, a tanyafelszámolások idején 1957-ben Ők is szép, tágas családi házat építettek a faluban, a Bockereki-erdő szélén, ahová a nagyszüleimmel együtt költöztek. Míg a nagyszüleink éltek, évente egy-két alkalommal összejött a család apraja-nagyja ( karácsony idején leginkább). Varázslatos hangulatú világ vett körül bennünket ezen az ünnepen. A szentmisén való közös részvétünk, a feldíszített fenyő, a szaloncukrok csillogása, a mézeskalácsok illata, a csillagszórók meggyújtása tették különlegessé, egy kicsit boldogabbá a nagycsaláddal töltött napokat az év más napjainál. A közös vacsorák mellett a visszaemlékezések, a csendes beszélgetések, majd a nótázások, aztán a megszólaló furulyák, klarinétok és a tárogató hangjai igazi bensőséges családi légkört teremtettek. Elérzékenyült pillanatok, tréfás-vidám történetek váltogatták egymást. Ilyenkor feltöltődtünk szeretettel. Jó volt gyermeknek lennünk a nagcsaládban. Jólesik visszaemlékeznem rá még több évtized elteltével  is.

A nagyszüleim halála után is folytatódott a többgenerációs családmodell, ugyanis Imre nagybátyámékkal maradt Imre fiúk és a családja.  S ahogy múltak az évek, egyre többen hagytak itt bennünket. Ma már csak a legfiatalabb, Ferenc nagybátyám él édesapám testvérei közül, aki 83 éves, és azt szokta mondogatni, az öregség bajait leszámítva elfogadható egészségnek örvend. Bánata, szomorúsága viszont az, a felesége, Joli néném súlyos beteg. Imre bátyám felesége, Margit nénénk lassan a 80. éve felé közelít, örömmel meg-meglátogatom, ha hazamegyek. A sok lucskaszegi emlékemnek az " emlékeztetője" Ő. 

Ebben a többgenerációs családban mindannyian családosak voltak, akik húsz unokával örvendeztették meg a nagyszüleimet, a dédunokák közül (41) már keveset ismerhettek meg. Az unokatestvérekkel még összehoz a sors bennünket, igaz, már csak tizennyolcónkat, mert a két lány (Éva és Katica) unokatestvérünket fiatalon veszítettük el.    

Az írásaimban többször megjelennek a lucskaszegi emlékek, ahová mindig visszavágytam, egy kis béke szigete, a barangolások, a kalandok sokasága, a nagy szabadság, a vadvirágok birodalma  volt számomra ez a hely. Szeretettel emlékezem a nagymamámra, aki igen jóságos, nyugodt asszony volt, soha nem lehetett a sodrából kihozni. Durva szó, Istenkáromlás nem hagyta el a száját, nemes gyermekszeretetével oltalmazott mindnyájunkat. Erős volt a kötődésem a nagyapámhoz is. Lenyűgöztek a meséi, a történetei. Mikor már nagyobbacska lettem, és ha megérkeztem, mondogatta: "No, megjött már Huszár Mari!" El-elmesélte többször, a megjelenésemmel a fiatal, vidám, örökmozgó, egészséges nagymamámat idéztem, aki szomorúságunkra hosszú évekig beteg volt a halála előtt. A nagyapám ritkán szólított kislány koromban a nevemen, helyette: " Lányom, Lányom, Gyöngyvirágom, kerti Virágszálom"- nak szólított,.........ami bizony legyezgette a hiúságomat, éreztem, az egyik kedvence vagyok az unokái közül.

Szerettem nagycsaládban élni, öten vagyunk testvérek és hála Istennek, még ma is örülhetünk egymásnak. Ki 70-en túl, ki a 70-et töltötte épp és hárman a hetvenhez közeliek. Mivel kevés korkülönbség van közöttünk, hosszú , igen boldog közös gyermekkorunk volt. Azt a szeretetet, amit a család adhat, más nem tudja pótolni. Szerencsés embernek tartom magamat, a szeretet, a játék, a humor, a munka is része volt az életünknek. Most, amikor a bátyám is betöltötte a 70. évét, eszembe jutott egy japán bölcsesség, miszerint: "Ha az ember 70 évet leélt, már magában is csodálatos és értékes dolog. Az emberi élet hetvenre megnemesedik." Úgy érzem, a nemesség, az érték az egész eddigi életünkre jellemző volt.

Nézegetem a szüleink fényképét, és csak szeretettel, hálával tudok visszaemlékezni RÁJUK azért a nevelésért, amit Tőlük kaptunk. Egy életre szóló útmutató volt az a szép élet, ahogyan ŐK éltek a házasságukban. Hányszor elmeséltettük velük a megismerkedésük történetét! Egyik alkalommal édesapám Kassán a nagyapa testvérénél vendégeskedett, amikor a völgyben megpillantotta a fekete copfos hajú, takaros teremtést. Szerelem lett első pillantásra. Kérte a nagybátyját, kérje meg édesapám számára az akkor még 18 éves leányt. Így lett a felesége édesanyánk. (Az a szívfájdalmunk, hogy ez a boldog házasság csak 35 évre szólt, édesanyánk ugyanis fiatalon, 35 évi szép házasság után 53 évesen gyógyíthatatlan betegségben rövid szenvedés után hagyott itt bennünket. Az emléke örökre a szívünkben marad.) Édesanyánk minden gyermeke erősségét és gyengeségét is ismerte. Magas intelligenciájának, kiváló nevelési elveinek köszönhetően egymás előtt bennünket, a testvéreket nem alázott meg, nem teregetett ki olyan részleteket, amelyekkel zavarba hozott volna bennünket a testvéreink előtt.

Ha hibáztunk, bocsánatot kellett kérnünk, a megbocsátott hibákat nem hozták fel a szüleink később, egyszer s mindenkorra elfelejtették, bízva bennünk, hogy okulunk a hibáinkból. Felelősségre, egymás tiszteletére, továbbá úgy neveltek bennünket, hogy elhagyva az otthonunkat képesek voltunk mindnyájan felelős önálló életet kezdeni. Ma is jó testvérek vagyunk, megértéssel, törődéssel figyelünk egymásra akkor is, ha néhányan a testvérek közül távolra kerültünk egymástól. A családunkban még ma is valamennyien együtt vagyunk, még akkor is, ha térben messze kerültünk egymástól, mert összeköt mindnyájunkat a szeretet.

Lehet, nem számít modern gondolatnak, de vallom, mindig büszke voltam és vagyok még ma is arra, hogy  többgenerációs családban cseperedtem és nagycsaládban nőttem fel. Ahol a bizalomnak, a felelősségnek, a tiszteletnek, a szeretetnek hatalma volt, ami gyökeret eresztett mindnyájunkban. Az egyik legfontosabbnak a szeretetet tartom, mert a család a szeretettől működik. ......mint ahogyan Gárdonyi Géza szívmelengetően megfogalmazta: "A szeretenek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban."

Az öregséggel vele jár, hogy nehezebben indulunk ma már útra, de a régi varázslatos karácsonyi hangulatot még most, évtizedek múltával is felidézzük egy-egy üdvözlő képeslappal vagy azzal, hogy az ünnepen megcsörrennek a telefonok. Bensőséges beszélgetéssel, a hogylétünk felől érdeklődve, áldott ünnepeket kívánva tesszük közelebbivé a távolság ellenére megerősítve az együvé tartozásunkat.

Bittner Erzsó

2016.02.28.

Bittner Erzsó további írásai:  http://irasaim4.webnode.hu/news/bittner-erzso/