Hol van a pedagógustól elvárt erkölcsi norma?

Gondolkodom…..Miről? A legutóbbi cikk tartalmáról, amit olvastam. A közoktatás problémái. Jó ideje ezzel van tele a sajtó. Ha szeretnénk, akkor sem tudunk nem tudomást venni róla.

Gondolkodom. Arról, amikor még én voltam gyerek. Régen volt. Szeretettel gondolok vissza az iskolában eltöltött évekre. Igaz, hogy akkor nem kellett olyan sokat tanulnunk, de reggeltől délutánig volt elfoglaltságunk. Hálával, és nagy tisztelettel gondolok vissza a tanáraimra, akiktől annak idején annyi mindent kaptunk.

Jártunk énekkarra, volt nagy, és volt kis énekkar. Aki a kis énekkarban is énekelt, az nagydolognak számított. És mi büszkék is voltunk rá. Hetente egy-két alkalommal volt énekkar. Ha, felléptünk, és volt ilyen gyakran, hála néhai Győrffy Pál igazgató bácsinak, akkor persze többször.

Ez természetes volt, hogy tanítás után maradtunk, nem indultunk haza. Pedig akkor még nem járt az ingyenes ebéd, vittük a zsíros kenyeret, (a tehetősebbek is ezt vittek, akkor még nem volt annyira divat a flanc) és ebédeltünk, amikor haza értünk.

Volt honismereti szakkör, őrsgyűlés, háztartástan, a fiúknak technika fakultáció, megünnepeltünk minden egyes jeles napot, és nem akárhogyan! Anyák napján minden gyerek aki, az adott őrsbe tartozott, a vezetőjével szépen felköszöntötte az édesanyákat. Szépen felöltözve, virággal, és dallal, ami egyáltalán nem volt ciki, szépen bejártuk a falut. Hozzánk mentünk utoljára, mert tudtunk magnót hallgatni. De, jó volt! A szülők, pedig nagyon vártak bennünket, és mindenki meg volt hatódva.

Aztán pénz sem kellett hozzá, és mentünk kirándulni a falu határába, de ha már kirándulunk, főzzünk is, meg versenyezzünk is. Nem volt iskola busz, úgy cipeltük felváltva a bográcsot, vizet, krumplit. Aztán lehetett választani, hogy rendőr, tűzoltó, vagy egészségügyi tanoncok szeretnénk lenni. Én rendőr voltam grin hangulatjel, és olyan boldogok voltunk, amikor puskával gyakorlatozhattunk, örök emlék marad. A tanárunk, Lakatos tanár bácsi, nagyon komolyan tanított bennünket céllövészetre.

Aztán ünnepeltünk Pedagógus napot, amikor is a tanár néninket, vagy tanár bácsinkat köszöntöttük, a saját otthonában. Igen, 20-25 gyerek egyszerre. És olyan jól éreztük magunkat, hogy alig akartunk haza indulni. Sokat kirándultunk, számháborúztunk, egy sor olyan dologgal lettünk lefoglalva, és nevelve, amihez egy forint nem kellett, „csak” a PEDAGÓGUS. Igen csupa nagy betűvel. Mert, bár reggeltől délutánig volt elfoglaltságunk, még sem voltunk agyonterhelve. Sem Ők, sem mi.

Pedig, szemetet szedtünk, öregeket segítettünk, mert mindenki egy közelében élő egyedül élő idős embernek segített. Nem voltak eszközök, de ismerték Alinsky biztatását: ”Tedd azt, amit tudsz, azzal, amid van”. 

Testnevelés órán a fél falut körbe futottuk. Gyakorló kertünk volt, ahol tavasztól őszig felváltva és HÉTVÉGÉN gyomláltunk, kapáltunk. De, nem csak a gyerek, hanem a pedagógus is. És az iskola előtti kiskertet a virágokkal is mi gondoztuk. Mindenki volt valaminek a felelőse. Annak, amiben éppen jeleskedett. Így megtanultuk, azt, hogy mi a felelősség, és mindenkinek volt sikerélménye.

Mert fontosak voltunk a tanáraink számára. Sőt, még ma is, hiszen nyomon kísérik az életünket. Mi pedig tisztelettel adózunk nekik mindenért. Nagy tisztelettel gondolok Vincze Sándor tanár bácsira, és Vinczéné Irénke tanár nénire, akikkel mai napig tartjuk a kapcsolatot. Nekem Ők a minta tanárok.

Családlátogatás volt rendszeresen, esténként, és hétvégén jártak a tanárok a családokhoz. Mindenkihez. Délután négyig, akinek nem volt külön órája, nem lehetett az utcán, tanulnia kellett, és az Igazgató vette a fáradtságot, és végig biciklizte a falut, hogy nem csavarognak-e a gyerekek.

A szülő tisztelte a tanárt. A tanár pedig a megjelenésével, és a viselkedésével is kivívta a tiszteletet. Ma már néha nem tudjuk eldönteni, hogy a fiatal, akit az iskolában látunk az diák, vagy pedagógus. Tisztelet a kivételnek, mert persze a mai fiatal pedagógusok között is nagyon sok elhivatott van.

Az én keresztlányom is az ELTE-n tanul. Amikor olvasom a facebookon a kiírásokat, vagy a képeket nézem, elgondolkodom, hogy Úr Isten, ezek a tanárok mit várnak a gyerektől? Nyíltan zsidó, és cigány vicceket írnak ki pedagógusok, szítják akarva-akaratlanul a társadalmi feszültségeket, mikor éppen az ellenkezője lenne a feladatuk. Vagy mit gondolnak azok a pedagógusok, akik kiteszik mindenüket a diákoknak, és a szülőknek is.

Hol van a pedagógustól elvárt erkölcsi norma? Milyen mintát kap a gyerek, a fiatal? Megint csak a facebookra térek vissza, amikor olvasom a trágár, gusztustalan posztokat pedagógusoktól. Én szülőként fogom tisztelni? Biztos, hogy nem.

Sajnálom a mai izzig-vérig PEDAGÓGUSOKAT, mert azért hál’ Istennek vannak sokan. De, ők isszák a levét mindennek, meg a jövő társadalma. Nekik kellene kiszűrni a nem oda valókat maguk közül.

Cseszlainé Csicsák Katalin