Balogh Géza: Pötyőke - kunsági ital szatmári szilvából

Szilvafát ültettem a napokban. Postán kaptam atyai jó barátomtól, Vitális Sándor református tiszteletes úrtól. A csemete kisújszállási, mint ahogy ő maga is, aki most töltötte be a kilencvenedik évét, de annyi energia van benne, mint egy teljes futballcsapatban.

Csupán a lábaival bajlódik, illetve már csak az egyikkel, mert a másikat érszűkület miatt levágták. Így aztán kerekes székbe kényszerült, de amúgy teljes az élete, s ahol tud, másokon is segít. Mióta meghalt a felesége, a lakása melletti idősek otthonában él, és ha könyvbemutatóra, istentiszteletre megy vagy ha előadást tart valahol, az intézet mikrobusza hozza-viszi. A múltkorában meghívott egy birkagulyásra, és a vendéglőbe is azzal mentünk, de haza már gyalog, végig a hosszú Nagy utcán.

Ködös, késő őszi nap volt, a járdát kísérő szilvafák is lehullatták már leveleiket, mikor észrevettem pár szem szilvát a fűben. Nem tudtam megállni, hogy fel ne szedjek párat, de sajnos lottyadt, romlott volt mind. Az árokban viszont gyönyörű, egészséges szemek kéklettek, s én bizony lemásztam értük. Sándor bátyánk csak kacagott, hogy mit meg nem teszek pár szem szilváért, de megérte, mert nagyon régen ettem olyan finom, zamatos gyümölcsöt.

Csak a fajtáját nem tudtuk megállapítani. Pedig mi aztán ismerjük a szilvát! Hiszen én szatmári vagyok, ő meg egész életében a szomszédos Beregben szolgált, a parókia udvara tele volt mindenféle szilvafákkal. Berbencivel, nemtudommal, duráncival, de annak a kisújinak a fajtáját nem tudtuk meghatározni.

Sokáig birizgálta az érdeklődésemet az a szilva. Telefonos beszélgetésünk során is gyakran szóba kerültek azok a fák, de aztán teltmúlt az idő, s az én érdeklődésem is lanyhulni kezdett. Mígnem egyszer csörög a telefonom, és azt mondja Sándor bátyám, hogy úton vannak a fák. Miféle fák, kérdeztem vissza értetlenkedve. Hát, aminek a gyümölcsét felszedtem az ősszel Kisújszálláson! Nagy örömmel hallottam a hírt, mert épp most vitte ki a tél három szép, Szatmárból hozott szilvacsemetémet.

Pedig már másfél évesek voltak, s a Szamosháton is igen ritka korsószilvák, a vendégcsemeték azok pótlására pont idejében jönnek! El is újságoltam azon nyomban a hírt régi jó nyíregyházi barátomnak, aki tán még nálunk is nagyobb szilvabolond. Nem jutna-e neki is egy azokból a különleges csemetékből, kérdezte. Dehogynem, feleltem. Ha kettő jön, az egyik a tied! Másnap megérkezett a csomag, tényleg két kis aprócska csemete volt benne. Az egyiket elültette ő, a másikat én, este pedig telefonáltam Sándor bátyámnak, hogy megköszönjem az ajándékot. Mire azt felelte, ne neki, hanem özv. Doba Józsefnének köszönjem, mert az ő háza előtt vannak azok a fák, amelyek alatt a csemeték nőttek.

Úgy is tettem. A következő nap délután felhívtam özv. Doba Józsefnét, aki szerényen megjegyezte, hogy nem igazán különleges fajta, őfeléjük veres szilvának mondják. Igaz, első osztályú a pálinkája, ha pedig megkóstolnám az abból készített pötyőkét, mindig arra vágynék. Elmondta azt is, hogyan készül ez a kunsági ivólé, de én bizony abból nem sokat értettem.

Sebaj, felelte, majd megkínál, ha megint arra járok.

A kis fám egyébként megeredt, már vidáman integetnek rajta a szép, zöld levelek. Ha szerencsém lesz, tán még saját pálinkát is ihatok róla. Pötyőkét meg egész biztosan.

A szerző engedélyével! Eredetileg megjelent: szabadfold.hu/2016

Vitális Sándor 2017 szeptember 8-án tért örök nyugalomra (Szerk.)