Németh Lili: A Szatmárököritói "Fergeteges" keletkezése

Szatmár megyében is, mint sok helyen az ország területén,ahol nem voltak hagyományőrző népcsoportok, lassanként teljesen háttérbe szorult és feledésbe ment az ősi népi tánc.

Ennek sok magyarázata lehet. Többek között; a magyar fajta mindent könnyen elsajátitó, minden uj benyomást gyorsan felszivó képessége, veleszületett utánzási hajlama és részben hiusága, hogy ne maradjon el a divattól. Könnyen lelkesedik mindenért, ami uj. Ha tetszetős és szórakoztató formában nyujtanak neki valamit, rögtön átveszi, esetleg sajátos formájára torzitja -, de alkalmazza. Nem szereti, ha elmaradottnak tartják, néha többnek akar látszani, mint ami, ezért levetkőzi azokat a szokásokat, amik talán paraszti mivoltát bizonyitanák.

Bizony sokszor hallottam olyasmit: "Ne beszélj olyan parasztosan" -, "A csárdást már csak parasztok táncolják" - stb. Igy valósággal szégyeltek már a bálban csárdást táncolni. Helyette nagy igyekezettel gyurták a swinget, foxtrottot, charlestont. Verejtékes arccal, kifordított karokkal, rángatódzva járták a divatos táncokat. Ha mégis sor került a csárdásra, csak a "kettőt jobbra, kettőt balra" - riszálták, de ebból is átcsaptak rövidesen valami onesteppbe.

Bizony aggasztó volt ezt látni. Szerencsére akadtak még öregek is, és az a rétege a fiatalságnak, aki függetleníteni merte magát a divatozástól. Két réteg őrizte a hagyományokat. Ezek ugy mulattak, ahogy nekik jól esett , nem törődve azzal, hogy ki mit szól hozzá. Egy: a pásztornép, aki. izoláltan élt a falutól, szokásait zavartalanul megtartva, másik: a tehetősebb gazdálkodók, akik ragaszkodtak a tradiciókhoz.

Mikor ezek megunták nézni a fertelmes táncokat; leintették a bandát, és kiálltak ők: "Most pedig mi mulatunk".

- Akkor aztán kezdődött a valódi tánc. A pásztornemzetségből a Kajusok, - Gyuri, meg a testvére Sári - asszonylétére - olyan csapásolásba fogtak, hogy csak ugy csattogott a tenyerük a földön meg a lábszárukon. Aztán előállt Császár Józsi a juhászkampójával. Azt pergette, forgatta, megveszekedett jókedvében verekedett a levegővel, dobálta, átugrálta a kampóját. Az öreg Farkas Berti magamellé vett két hozzával fehércselédet; azokat hajigálta, forgatta az átalvetős "pároscsárdás"-ban.

Farkas Guszti előhozta az aratógereblyét, azzal és annak figurázott, táncoltatva maga előtt, vagy huzva maga után a felpántlikázott fagereblyét.

A szólótáncok után felállt' az az egy-két pár, aki még tudta a "szatmári csárdást". Hát ezt a nők közül nem sokan tudták, mert nagyon fárasztó, cifra és lélegzetfogyasztó tánc volt. A férfiak közül több akadt, aki remekül táncolta. Hires volt Kölcsey Gyurka, Galgóczy Pista, Csaba Laci. Majdnem minddel nekem kellett végigtáncolni, mert én tudtam a legjobban.

A báli fiatalság ilyenkor nem mozgolódott és nem zugolódott, hanem körülállta e táncolókat, próbálták el is lesni a táncot, de egy-két kisérlet után abbahagyták. Nem is ment az egyszerre. Azzal együtt kellett nőni.

Az öregek; akik nem táncoltak; térdükre könyökölve figyelték a figurákat. Meg-meg dicsértek egy-egy jó kivágást, biztatták a táncosokat, kurjongattak örömükben. Annyira élvezték a jó táncot, hogy tenyerüket kitartva, abba kellett belecsapni a 'talpát a legjobb táncosnak. Jó táncosnónek még a lábát is megcsókolták.

Sok beszéd esett róla, hogy milyen kár ezeket a táncokat pusztulni hagyni.

Anyám foglalkozott a falu fiatalságával. Szövödét, varrótanfolyamokat létesitett, előadásokat tartott, kézimunkára tanította őket, szakadatlanul rajzolva az ősi mintákat, hogy mentse a folklórt. Igy sok f'iatal lány fordult meg nálunk állandóan.

Anyám nógatására előhoztam nekik a tánctanulás.

Megfogtam a kezüket és mutogattam nekik a figurákat. Volt köztük egy pár lelkesedő, aki meg is tanulta a tánc egy részét nem sokára. De nem volt kivel járni, mert a fiuk nem tudták, nálunk pedig a lányok nem táncoltak egymással, mert az szégyen lett volna. Mondtam, hogy hozza el kiki a párját, azokat is megtanitom. A Tordayak voltak az elsők, Kiss Emmusékkal. Eljönni eljöttek, de szégyeltek a lányok előtt csetleni-botlani, mig meg nem tanulnak egy-egy figurát. Ebben a formában tehát nem ment a dolog. Erre nagy elhatározással kidoboltattam a faluban, hogy aki meg; akarja tanulni a táncot, az legyen szombaton este a kulturházban. Magam voltam a legnagyobb zavarban afelől hogy miként f'ogjak a tanitáshoz. A Kulturház tömve volt, ugyis esett az eső, hát eljöttek. Pár szóval megkérdeztem: Van-e kedvük megtanulni a régi szép táncokat, akarják-e, hogy megtanitsam őket?

"Hát akarnánk, de ugyse tudjuk mi azt megtanulni". - "Dehogy is nem! Nincsen abban semmi olyan, amit ne tudnátok, csak jó kedvetek, meg jó lábatok legyen hozzá". Erre kiálltam a platzra és elkezdtem nekik táncolni, pedig sehogy sem akaródzott ennyi nép előtt egyedül ropni, de ha már belefogtam, kellett valamit nyujtani. Mikor elég volt mondtam: Na gyertek! - Egy se akart mozdulni. Még annak az egy-két párnak is rimánkodni kellett, akiket már előzőleg tanítottam. Azok közül aztán fülön fogtam egy fiut magam mellé párnak, erre beállt még két pár és jártuk a mutatványszámot immár párostul a banda előtt.

Tánc az ököritói templom előtt 2018-ban

Lassan a többi pár is megindult, sanditottak felénk, de csak kétlépéses csárdásig vitték, topogtak jobbra-balra. Megint elkaptam közülük egy másikat, annak mutogattam a lépéseket.

Éjféltájban már az egész kulturház mozgott. Mindenütt földreszegezett szemü, iparkodó tanulók rakták a lábaikat keresztül-kasul, kisebb nagyobb sikerrel. Mindegy. A jég meg volt törve, a szégyenkezés elpárolgott. Fellobbant helyette a tanulási láz; - a csata meg volt nyerve!

Mikor szétoszlottunk, megállapodtunk abban, hogy minden második este találkozunk a kulturházba. A zenét apám fizette, igy nem volt rá költségük, a termet és világítást megkaptuk a községtől ingyen.

Ez 1937 kés6 őszén volt. Előttünk a hosszu tél, amikor akár minden este is ráértünk elmenni, ha nem volt nagyon hideg. De még ha nagyon nagy volt a zimankó, akkor is jöttek.

 A következő estéken már szabályos sorokba állitottam a népet, és ugy mentem sorra egyiktől a másikhoz, mindegyiket kézenfogva,gyakoroltam velük a lépéseket: Egy nagy, két- kicsi, oda-vissza két kicsi, csapj rá, kétkicsi -, stb

Volt ott mindenféle korosztály, ötéves gyerektől katonaköteles fiuig, eladólányig. Legnehezebb volt az ütemrészek teljes kikopogását megtanitani. Az apró sürü kopogások helyett, sokan csoszogva rugdosták előre-hátra a lábukkal. /Ezt a taszitást ma is elszörnyedve látom egyesektől akik az "Ököritói Fergetegest" produkálják./

Mikor a Szatmári csárdást, Kivágóst, Fogd meg a cicát, már jól tudták; meghivtam az öreg Farkas Bertit, hogy tanitsa meg a "Páros csárdást". Szücs Zsigát, a Verbunkos tanitására, Császár Józsit a Kampós táncra, a Kajusokat a Csapásolóra.

A múlt és a jelen Fergeteges táncosai

Persze ők nem álltak oda óraszámra tanitani, hanem egyszer-kétszer eltáncolták; én leirtam a koreográfiájukat és ugy tanitottam egyenként tovább a fiuknak, lányoknak.

Tavasszal már nem a kulturházban gyültünk öseze, hanem nálunk az udvaron, a friss levegőn. Remek látvány volt, mikor a fiuk az esővizes dézsa peremébe kapaszkodva jobbra-balra lóditották magukat a levegőbe, felugrós dupla bokázót gyakorolva. De már sokkal gyorsabban ment minden, mert lassan egész szenvedélyükké lett a tánc.

Farkas Gyula, Torday Zsiga már remekül verekedtek a kampókkal, Torday Imre mint egy ördög ugy motólált a feje felett pergetve, forgatva a kempót, aztán átugrálta, mint a szöcske, végül elhajitotta és befejezte a szilaj szólótáncával

 A fiuk kergették a lányokat a "Fogd meg cicánál", lobogtak a pántlikák, repültek a szoknyák messzire, hallott a fiatalok jókedve. Csupa lelkesedés volt a banda. Az árokszéleken mezitlábas kis gyerekek verték a port, járták a táncot. Az istállókban a tehén farkába kapaszkodva gyakorolták a sihederfiuk az oldalugrásokat. Szóval olyan táncláz ütött ki a faluban, amilyen még nem volt. Jöttek a szomszéd falukból is a jelentkezők. Vasárnaponként már csekély beléptidijjal nyilvános táncestéket is rendeztünk, mert az eddigi támogatók kezdték hosszunak találni a támogatást. Azt mondták: most már tartsuk el magunkat a tudományunkból és fizessük mi a zenét, villanyt, termet. Ezt meg is tettük.

A 80 éves Fergeteges jelenlegi tácosai és Kajus László szakmai vezető (2018)

Választottunk magunkból pénztárost, jegyzőt, ellenőröket, és nagyon büszkék voltunk, mikor egy-két pár csizmát is tudtunk csináltatni, ami mindig azé lett, akinek nem volt, vagy elnyütt a táncban. Utóvégre a tánc tényleg nyütte a lábbelit.

Ketté kellett osztani a csoportot, mert nem birtam egyszerre foglalkozni a felnőttekkel meg a gyerekekkel is. A kis gyerekekre nagy sulyt helyeztem, mert bennük láttam leginkább biztositva az utánpótl~st.

Elmentem az iskolákba, s a tanitók engedelmével ott "soroztam" kiválogatva az ügyeseket és teheteégeseket. Az "alkalmas"-ság feltételei a következők voltak: ügyesség, tehetség, becsületesség, megbizhatóság, és egészség. Ehhez a tánchoz jó fizikum kellett, gyenge gyermekeknek nem volt való

Más szempont nem számitott. Ez nem is olyan természetes, mint amilyennek látszik. A faluban ugyanis nagy volt az osztálygőg. Egy remek, pirospozsgás, kitünő táncos, lány egyszer pipacsvöröeen állt ki a sorból. Kérdem tőle, miért nem táncol? Azért - azt mondja - mert az én apam jeles gazda, elibem meg odaállt egy harmadosnak a lánya, hát én az után nem állok. Miután minden magyarázatom ellenére nem akarta belátni, hogy ez nem szempont, kénytelen voltam kizárni a csoportból. Ez persze nagy felzudulást keltett, mert "hires jány vót " - de lassanként megértették szépen és a legnagyobb gazdalány párja a legszegényebb kocsisfiu lett, ők voltak az éltáncosok.

1938 augusztus első vasárnapjára nagy ünnepélyt rendezett anyám. Gyönyörü volt nálunk a sportpálya. A holt Szamos partján pázsittal boritott zöld térség, egyik oldalán nádassal, körül sürü fákkal szegve. Nagy nap volt, aratóünnepéllyel, kézimuhka-kiállitással és a mi bemutatkozásunkkal. Utána persze reggelig tartó bál.

Felkotortarn az öregaeszonyok ládáit, ruhásfogasait, hogy előkerüljenek az elhagyott népviselet még meglévő darabjai. 

Szürke ruhát viseltek az öregek fekete zsinórozással, szűk nadrággal, állógalléros dolmánnyal, fekete zsinórozott ezüstpitykés mellénnyel. A betyárabb fiuk lajbija piros volt, fekete gazdag zsinórozással, a Rózsa fiuk még most is olyat viseltek /Pásztorok a Lápon/. Rogyósszáru fekete magyarcsizmát , zsinórosat , körülfelhajtott széleskarimáju-gömbölyü tetejü daru és gémtollas fekete kalapot, bokrétásat.

Tordai Zsiga bácsi korábbi fotója mellett 2018-ban

A ruhák anyagát az asszonyok szőtték. Keritettünk szürke fonalat és a lányok megszőtték a párjuk ruháját. A szabók megvarrták és szépen kizsinórozták.

A lányok ruhája nagyon egyszerü volt, szintén maguk szőtték finom vékonyszálu vászonból és kifehéritették. A szoknya nagyon bőráncu, korcos, sokszoros huzással, alul azsurral szegve. Ingváll ugyanabból az anyagból, az öregasszonyok mintáiról leszabvai dupla vállrésszel, "picőkös" ujjbevarrással, nem puffos, hanem lobogós ingujjal, ami a könyöknél széles, többnyire piros-kék zsuboikával szélesen szegett. Ehhez kis kék, vagy piros posztó lajbi, csak alig mellen alul érő, irásos mintával kivarrva, karkivágásnál és köröskörül két ujjnyi széles, mindkét oldalán ráncolt elütő szinü szalaggal szegve, elől egy sor pitykegombbal. A rojtos kötény szintén szőttes, az ősi "macskatalpas" rozmaringos, babás, fenyőágas mintákkal sürün kiszedve.

Legnehezebb volt a lányok nyersbőr sárga kordován csizmáit előteremteni. A tehetősebbek megcsináltatták, a szegényebbekét összetáncoltuk, összeadtuk. A fiukéval nem volt baj, mert mind csizmában jártak. Csak a szük nadrágot nem akarták felhuzni a buggyos, divatos brícsesze helyett, - szégyelték. -

Az ünnepélyre rengeteg meghívó ment el messze vidékre. Az öregek és munkaképtelenek' javára rendezték. A tánccsoport hire már eljutott sok fele és sokan voltak rá kiváncsiak, igy nagy volt az érdeklődés. Meghivtuk a nagykállói és tiszapolgári tánccsoportot is vendégszereplésre.

A sportpályán lázasan épültek a nagy sátrak. Vizhatlan ponyvékat béreltünk a MÁV-tól, minden időjárásra, felkészülve. Villanypóznákat ástak, vezették a világitást, hozták a sok hordó bort, sört, ennivalót stb.

Vasárnapra virradóra itéletidő támadt. Hajnali három órakor huztuk a sátrakat, de ott hagyta majd mindenki a munkát, mert köröskörül csapkodott a villám, ropogott az ég. Bokálg gázoltunk a habzó vizben, amit a fellegszakadás okozott. Három ember kitartott azért, és huztuk elkeseredve a sátorköteleket.

Kilenc órakor azzal mentem haza, hogy vége mindennek. Lefeküdtem. Tizenegykor ragyogó napsütésre ébredteme  A sportpálya homoktalaja azonnal felszivta a vizet - rég nem volt eső. A gyep zöld volt, mint a smaragd , a fák felfrissülve ragyogtak. Gyönyörü nap lett. Hálás szivvel gyülekeztünk össze négy órára, az ünnepély kezdetére. Soha nem remélt tömegben érkeztek az idegen vendégek. Autók, kocsik, szekerek, kerákpárok hosszu sora állt a bejáratok előtt, éppen mint egy szenzációs sportmeccsen. Hajdu, Szabolcs, Bereg, Ugocsa megyékből sokan, Debrecenből, Nyiregyházáról ujságirók is jöttek. Katonaság és mindenféle intézmény is képviselve volt.

Ez a nagy ünnepély azért is keltett széleskörü érdeklödést,mert a viláeszerte ismert nagy ököritói tüzkatasztrófafa óta /1910/ Ököritón semmi nagyobbszabásu mulatságot nem rendeztek. Ez volt az első 1910 óta.

 Az előadás az aratók nagy ünnepélyével kezdődött.  Ez megható szép volt, buzakoszorukkal, sarlóval, kaszával, gereblyével felvonuló nagy tömegével .Utána a Kállói-ak járták el a "Kállai kettőst". Aztán a Tiszapolgáriak csapásoltak remekül. Utoljára maradtunk mi.

Messziről jöttünk fel, a nádas mellől kibukkanva, az "Én Istenem adjál esőt" énekelve, friss ütemben, "vágósan'' lépve, mig a közönség elé értünk. Ott megkezdődött a tánc. Nyolcvan pár járta. Százhatvan ember, kicsik, meg nagyok, két táblóra osztva. Egyikben a gyerekek, /a kisfiuk ráncos gatyában/ másikban a felnőttek.

Pedig ez a tömeg már a válogatott csapat volt. Csak a teljes kifogástalan táncosokat lehetett szerepeltetni, nehogy összekavarják a táncot. Nem is volt ott egy hiba sem.

Kicsik, nagyok egy ütemre, viharos.tempóban járták a nehéz, fárasztó figurákat, tizenkilenc percig egyfolytában. Mikor a fáradságtól és az óriási sikertől elszédülve, befejezték a táncot; szép karikába, mint egy tarka virággyürü, leültek a zöld gyepre. Olyan szépek voltak a boldog, mosolygó, piros arcukkal, hogy sokan sirtak a meghatottságtól. A bál is nagyszerüen eikerült. A bevétel óriási volt. A felbuzdult közönség tehetősebbjei messze megtoldták beléptidijaikat, igy az ellátatlanok bőven biztositva lettek.

Az ujságirók cikkeket irtak, amiket a pesti lapok is átvettek. Így jutott tudomására a csoport létezése Paulini Bélának, az akkori Országos Bokréta Szövetség elnökének. Rövid sürgönyváltás után lejött a Néprajzi Muzeum akkori igazgatójával együtt, aki a ruhák hiteles eredetét ellenőrizte.

Augusztus 20-án már Pesten táncoltunk a Városi Szinházban. Időközben lejöttek a Magyar Távirati Irodától is, filmre vették a táncot és minden moziban bemutatták.

Megindultak a gyüjtők, néprajzi kutatók is, Bartók János többször volt kint, aki az eredeti népdalokat fonográfra vette, Molnár István a táncot tanulmányozta. Sokan érdeklődtek és kerestek fel bennünket azután.

Az 1938-as augusztus 20-i pesti bemutatkozás után kapta a csoport az "Ököritói Fergeteges" elnevezést.

Azóta járják az országot, gyüjtik az első dijakat. Aki ismeri őket, látta mit tudnak. 

Aki nem látta, nézze meg, tizenkilenc percig gyönyörködni fog bennük, de csak akkor, ha szivből, igazi jókedvvel csinálják, mert csak akkor "Fergeteges".

BUdapest, 1956.·VIII.24. Németh Lili 

forrás: mte.eu